Love is my Home

Love is my Home

Ismerős az érzés?

Körbenézel, és körülötted mindenki tombol, az adrenalin csak úgy pattog a szórakozóhelyen. Az összegyűlt fiatalok ontják magukból az energiát. Az izzadság és az alkohol ilyenkor az est velejárója. A helyi rock együttes veled együtt növi ki magát a helyiségből, az énekes haja összekócolódik a hajrázástól és hajtúrástól, a gitár a kezében olyan, mint a legdrágább kincse, a szerelme, ki testét simogatva a legszelídebb és egyben legdögösebb dallamokat árasztja magából. 

Körbenézel, és egyszerre érzed magad otthon és kívülállónak. Akarod ezt. A szabadságot, az életet, amit ezek a fiatalok közvetítenek feléd. Mégis valami gátat szab benned.
Egyre csak az énekest bámulod, ahogy kiönti a szívét a színpadon, a gitározó, erektől duzzadó karját, ahogy a gitár húrjait pengeti, és nem láttál még tökéletesebb férfit a világon. A világodban. És ahogy ránézel, rádöbbensz: miatta vagy otthon. Elmosolyodsz, a helyére rázódik minden, teszel egy félszeg lépést előre, valaki hátulról beléd ütközik, mintegy biztatásként fogod fel és előrelendülsz.

Ismerős az érzés? Amikor hirtelen, a semmiből épít várat a lelked, egyetlen lakóval. A színpadon álló észbontó alakkal.
Amint előre érsz, az érzelmeid felszabadulnak, nevetni kezdesz, egy lány melletted rád néz és veled együtt nevet. A magasba nyújtod a karjaid, a zene vad ütemére mozogsz, tekinteteddel követed minden mozdulatát. 

- Rajongó vagy? – harsan fel mellettem egy éles hang. Oldalra kapom a tekintetem, az előbbi lány vigyorog rám, teste nem áll meg egy pillanatra sem, továbbra is ugrándozik, ahogy én is. Vigyorogni kezdek és hevesen bólogatok.
- Az nem kifejezés!
- Helyes srác, igaz? A legszexibb fiú a környéken! – ordibálja továbbra is, nekem pedig ahelyett, hogy féltékenység övezné a szívemet, büszkeség árad szét bennem.
- Egyetértek – vetettem oda, aztán visszafordítottam a tekintetem a környék legszexibb sráca felé. 

Pont akkor pillantott rám, amikor visszafordultam a színpad felé, nem láttam teljesen az arcát, a mikrofont tartó keze félig kitakarta őt, de a szemein láttam, hogy elmosolyodott. Lesütöttem a pilláimat és beharaptam az alsó ajkam. Egyetlen pillantásával el tudta érni, hogy zavarba jöjjek. Mire felnéztem, kendőzetlenül engem bámult, nem énekelt, nem gitározott, csak bámult és vigyorgott rám. 

- Egek, te lány, téged bámul! Totál rád van kattanva! – sikította a lány, elégedetten vigyorogtam és a fiút szuggerálva bólintottam egyet.
- Tudom – mondtam, aztán ránevettem a fiúra, hátat fordítottam és kirohantam a szórakozóhelyről.

A hátsó kijárathoz szaladtam, aztán a fekete furgont vettem célba, az oldalának dőltem és lihegve, őrült szívveréssel vártam, hogy véget érjen a koncert és megjelenjen az együttes. Bő tizenöt perc ácsorgás és várakozás után meghallottam a banda félreérthetetlenül közeledő hangjait. A srácok eszméletlenül hangosak és vidámak voltak. Elkönyvelték a mai este sikerét, lassan felbukkantak a hangszereikkel a kezükben, vagy a hátukon. Ő hátul kullogott, nedves haját fésülte az ujjaival hátra, amikor megpillantott. Megtorpant, elvigyorodott, és megvárta, amíg odaérek hozzá. A csapattagok egy-egy köszönés után tudomást sem vettek rólam, a furgon hátsó terébe pakoltak be, a beszélgetést természetesen egy pillanatra sem függesztették fel.
- Tudtad, hogy téged tartanak a környék legszexisebb fiújának? – kérdeztem tőle, amikor odaértem, ő pedig azonnal átkarolta a derekamat, a testemet félig az övének döntöttem, kezeimmel a mellkasán támaszkodtam meg.
- Hááát, hallottam egy-két pletykát.
- Szerintem súlyos tévhitben szenvednek – húztam el a számat.
- Komolyan? – meghúzta az egyik tincsemet és közelebb hajolt hozzám.
- Ja, nem vagy nagy szám – vontam vállat. – De azért nekem még bejössz, ne aggódj.
- Hála Istennek, kezdtem megijedni – drámaian felsóhajtott, én pedig halkan elnevettem magam. – Amikor megpillantottalak elől, eltévesztettem egy akkordot.
- Hát igen, gondoltam bedobom magam végre.
- Sokat jelentett, hogy az első sorban álltál – a hangját suttogóra vette, én is szelíden mosolyogtam.
- Nem maradhatok örökké a háttérben – válaszoltam és egy apró puszit nyomtam a szájára.
- Sosem vagy a háttérben – közvetlenül a fülembe súgta szavait, amitől kirázott a hideg. Kezeimet felcsúsztattam a nyakára, átkaroltam, ő is magához vont, szorosan tartott a karjaiban, nekem pedig újra felrémlett, milyen érzés volt rádöbbennem arra, hogy miatta még a zajok zajában is otthon érzem magam.

Egy rövid csók után a vállamat karolva tessékelt be a furgon ülésére és elindultunk. A vállára hajtottam a fejem, az ujjait összefűzte az enyémekkel, a szívemet átjárta a melegség, rámosolyogtam, csókot hintettem összekulcsolt kezünkre, aztán szótlanul tettük meg az utat hazáig.

Tudtam, hogy olyan kincsre akadtam a személyében, melyet soha nem akarok elengedni, vagy elveszíteni. Megadatott nekem, hogy szeressem és szeretve legyek, ennél többre pedig nem vágyom. A hála érzése járt át, megborzongtam és arcomat a nyakába fúrtam. El akartam neki mondani, mennyire fontos nekem, mennyire szeretem őt, mennyi mindent köszönök neki, mégsem mondtam semmit, mert úgy véltem a szavak nem tudnák kellőképpen lefesteni a bennem kavargó érzéseket.

Ismerős az érzés? Az érzés, mely leírhatatlan. Az érzés, ami megnyugtat, és arra ösztönöz, hogy teljesen kitárulkozz egy másik személynek. Az érzés, ami felnyitja a szemeid, ami lehetővé teszi, hogy mélyeket lélegezz, melytől erősnek érzed magad és nem félsz többé semmitől. Az érzés, mely felteszi neked a kérdést, hogy élhettél eddig nélküle? Hogy voltak nyugodtak az éjszakáid nélküle?

Így hát, felnyitom szemeim, felegyenesedem a válláról, a szemeit kutatom, amikor rám néz, szabad kezemmel a tarkójánál fogva magamhoz vonom és megcsókolom. Viszonozza a csókomat, szorosan karol egyik kezével, a másikkal megszorítja a kezem. Így válaszolok a magamban feltett kérdésekre.

Sehogy. Nem éltem igazán, addig, amíg nem találkoztam vele.  

 
___________________________
Nos hát. Igazából szeptember 25.-e óta nem írtam semmit, és most sem írtam volna, ha nem nézem meg az If I Stay c. filmet, ez úton is ajánlom mindenkinek, remek alkotás, remek történet, reeeemeek zenék. Ez a film olyan érzéseket indított el bennem, hogy tudtam, ki kell írnom magamból, viszont sehogy sem tudtam nekikezdeni, így végül csak szabadjára engedtem kavargó érzelmeim és teljes gondolkodás nélkül írtam. Csak hallgattam a zenéket és írtam. 866 szó, nagyon rövid kis valami, ha hiszitek ha nem, ez több, mint egy órás munka. És szeretném megmutatni a film leggyönyörűbb zenéjét. Lehet közben hallgatni is. :)
https://www.youtube.com/watch?v=Vu3n9iVqPxU

Novella

Az agyam egyik torz szülötte. Zenére íródott, érzésre, képre, ami felvillant az agyamban, ami nem én vagyok, mégis én. Nincsen semmi bajom, csupán feszített az érzés, hogy írjak egyszer egy ilyet, és most tessék. Megtörtént és csak félig vagyok elégedett, a többit rátok bízom, és remélem tiszteltek annyira, hogy ha elolvassátok, írtok néhány szót.

Zene, mert talán szükséges, hogy ti is átszellemüljetek.: https://www.youtube.com/watch?v=8AEU5pBxY6E erre kezdtem.
https://www.youtube.com/watch?v=CdDDY5nVA3A ezzel folytattam.

Mindig

 

A szívem dübörgött megfeszített mellkasomban, a lábam csattogott az aszfalton, ahogy kétségbeesetten rohantam a sötétségbe, hangos zihálásom és talpam találkozása a kemény talajjal volt az egyetlen zajforrás a csendes éjszakában. A könnyeim megállíthatatlanul patakzottak az arcomon, én pedig úgy éreztem nem állhatok meg. Nem szabad megállnom. Így hát rohantam, ahogy erőmből tellett.

Menekültem.

Rettegtem, ahogy hátrakaptam a fejem, hogy lássam, követnek-e. Reménykedtem, hogy lehagyhatom őket. De követtek. Mindig követtek. Sosem hagytak magamra. Az életem részesei voltak. 

Újra hátranéztem… és újra felzokogtam, mert ott voltak. A sarkamban voltak, és nem hagyták, hogy megszabaduljak tőlük. Mindent megpróbáltam, de semmi sem segített. Magam voltam csak és az árnyaim, akik az őrületbe hajszoltak.

A tüdőm sípolni kezdett, fájt a levegővétel, az ökölbe szorított kezeim izzadtak, összeszorítottam a fogam és tovább futottam. Tudtam, hogy nem szabad megállnom.

A hátam mögül hátborzongató kacaj szelte ketté az éjszakát, az egész testemet elöntötte a libabőr, egy izzadtságcsepp csurgott végig a halántékomon, a bakancsomban fájni kezdett a talpam, de nem álltam meg. Most már képtelen vagyok megállni.

Mindenki lemondott rólam. 

Nem léteznek.
Nincs mögötted senki.
Mi nem hallottunk senkit.
Nem léteznek. Nincsenek.
Képzelődsz.
Paranoiás vagy.
Üldözési mániás van.
Becsavarodtál.
…Őrült vagy.

Senki sem hitt nekem. De, nem csodálkozom. Nem haragszom rájuk. Nem haragszom anyámra, az apámra, a nővéremre, a barátaimra… nem haragszom senkire, csak meg akarok tőlük szabadulni. Mert ott vannak. Velem vannak. Mindig velem vannak. Igenis léteznek. De, csak nekem léteznek.
- Miért menekülsz előlünk, kislány? – a torz hang a fülem mellől érkezett, megborzongtam, de figyelmen kívül hagytam a kérdést.
- Hát nem szeretsz bennünket? – kérdezte egy másik, nőiesebb hang. Lehunytam a szemem, és próbáltam úrrá lenni a gyomromat szorongató hányingeren.
- Hiszen mi mindig melletted voltunk. Nem emlékszel? Egészen kicsi korod óta veled vagyunk – a harmadik hang volt a legborzalmasabb. Ha ő szólalt meg, mindig elfogott a velőtrázó félelem. Nem tudtam magamban tartani a sikítást, ami könyörgött, hogy kiszökhessen a torkomon. Nem válaszoltam nekik, mert már nem láttam értelmét.

Néha beszéltem hozzájuk… de sohasem sült ki belőle semmi jó. A kétségbeesés a mindennapjaim alapérzésévé vált. 

Öt évesen láttam meg őket először, alaktalan, arctalan, fekete valamik voltak, akik beszéltek hozzám, sugdostak a fülembe, kuncogtak és játszottak velem. Elkísértek mindenhova, fogták a kezem és mindenfélére rávettek. Anyám azt mondta, képzelt barátok helyett keressek igaziakat. De az igazi emberek féltek tőlem, mert furcsa voltam, és olyanokhoz beszéltem, akiket ők nem láttak.

Velem együtt nőttek. Idősödtek. Gonoszabbak lettek. Tizenéves koromban biztos voltam benne, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiból jöttek, hogy megkeserítsék az életemet. Később magamat okoltam. Rossz vagyok. Rossz vagyok ehhez a világhoz. Ők a büntetésem, el kell fogadnom.

Még később őrült dolgokra vettek rá. Rávettek, hogy drogozzak, vadidegenekkel feküdjek le, aztán nem hagytak aludni. Nem aludtam napokat, mert nem hagytak békén. Engem okoltak balesetekért, amiknek nem voltam a résztvevője. Anyám kialakuló rákbetegsége is az én hibám volt. A nővérem rossz házassága? Az én hibám. Apám alkoholszenvedélye? Az is az én hibám.

Minden családtagom elfordult tőlem, bezárattak egy intézetbe, ahol kevés időt töltöttem, mert nem voltak kérdéses tünetek és észrevételek – mert az árnyaim magamra hagytak. Éjjelente visszatérek, de nappal, a vizsgálatok során eltűntek. Aztán kiengedtek, de a családom nem fogadott vissza. Ezért az árnyaim azt mondták öljem meg őket. 

Aztán azt akarták mindenkit öljek meg, akihez csak közöm van, - vagy nincs. Mert, ha meggyilkolok valakit, könnyebb lesz nekem, fogok tudni aludni. Megnyugszom majd. Néha hittem nekik. Kétszer bedőltem nekik. De nem voltak olyan erősek még akkor, hogy rábeszéljenek rendesen. Csak szúrtam, de nem öltem, képtelen voltam rá. Ők pedig bedühödtek és büntetni kezdtek.

Arcot és testet öltöttek, torzak és undorítóak voltak, az alváshiánytól agresszív és türelmetlen lettem, mindig ordítoztam és minden törhető tárgyat a falnak vágtam, miközben velük veszekedtem. Visszatértek ahhoz a taktikához, hogy engem okoltak minden rosszért, amire a megoldás a saját halálom lenne. Mindennap, minden órájában hangoztatták, vessek véget az életemnek.

Én pedig megpróbáltam. De, túl gyáva voltam. Megpróbáltam felvágni az ereimet, de félúton pánikba estem és elláttam a sérüléseimet, nem volt merszem felkötni magam, nem tudtam leugrani a hídról.

Ők pedig még dühösebbek lettek. 

Elviselhetetlen lett a létezésük. Én pedig elhittem, hogy minden rossz forrása én vagyok. El kell tűnnöm a föld felszínéről, hogy könnyebb lehessen a világ.

Ezért rohanok. Rohanok a vesztembe. Ők pedig kinevetnek. Gúnyolódnak, és bátorítanak, bíztatnak.

De, elfáradtam. Sajognak a lábaim. Nem kapok levegőt. Szúr az oldalam, a szívem majd’ kiesik. Elterültem az aszfalton, nagy kortyokban nyeldestem a levegőt, sírtam, és üveges tekintettel bámultam az útszéli fákat.
- Menjetek el. Hagyjatok magamra – sosem kértem, hogy menjenek el, talán mert tudom, hogy nem tudnak. Nélkülem nem tudnak elmenni. A válaszuk újabb hátborzongató, démoni kacaj volt, én pedig magatehetetlenül feküdtem a földön, és nem tudtam megmozdítani egyetlen részemet sem.
- Már nincs sok hátra – a legfélelmetesebb hang kúszott az agyamba, amitől hisztérikusan kezdtem el zokogni. Feltápászkodtam, hajamba túrtam, erősen húztam a szálakat, hogy kitéphessem az agyamból a hangocskát, ami szétszaggatott és rosszul rakott össze.
- Hagyj békén – sírtam és nyögtem egyszerre. – Hagyjatok mindannyian békén. Élni akarok. Nélkületek – az szememmel pásztáztam a sötét tájat, de nem láttam senkit. Eltűntek. Szólongattam őket, de nem kaptam reakciót, ezért bolondul pislákolni kezdett bennem a remény, tompa, halovány fénye. Amikor a szikra apró lángra lobbant bennem, akkor tűntek fel megint, nevetve, jól szórakozva, egymásba karolva. Felsorakoztak elém, egy ijesztő nótát dúdolgattak és vigyorogtak rám.

Befogtam a fülem, mert a zene a véremig hatolt és úgy éreztem kiszívják belőlem az életet, térdre rogytam és öklendezni kezdtem. Üres gyomrom még üresebbé tevése is ismerős cselekvés volt.
- Készen állsz, kedvesem? – kérdezte a női hang. Felkaptam a fejem.
- Mire? – suttogtam elhalóan.
- Hogy örökre elválaszthatatlanokká váljunk – felelte a másik. Riadtan néztem rájuk és újabb könnyek buktak ki szemeimből.
- Most már vége van. De, igazából… csak most kezdődik el – éreztem a hangján, hogy vigyorog. Hogy boldog. A hideg rázott, fizikailag is fázni kezdtem, a letörtségem, értetlenségem eluralkodott felettem, engedtem, hogy a testem összegömbölyödjön a földön és összekoccanó fogakkal vártam a hajnalt, hogy felvirradjon a Nap, elkezdődjön egy újabb borzalmas nap. Nem értettem, amit mondtak nekem, de már régen feladtam, hogy valaha is megértsem őket.

A közeledő kamion fényszórója adott értelmet szavaiknak, lett volna időm elugrani az útból, de nem engedték. A lábaimat a földhöz láncolták, nevettek, táncoltak, miközben én sírtam és behunytam a szemeimet. A becsapódás nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam. Mert túl gyorsan hajtott. Gyorsan történt. Mármint a halálom. Az egyik pillanatban még éltem, a másikban már vérbe fagyva leheltem ki utolsó lélekfoszlányaimat.

A megkönnyebbülés édes érzése áradt szét megmaradt lelkemben, mosolyra görbültek ajkaim, és körbepillantottam. Aztán megszólalt egy hang a fejemben.
- Mi mindig veled leszünk, kislány.

Adrenalin

Már gyerekkoromban sem voltam teljesen normális. A szociális életem mindig is egyenlő volt a nullával. Két lehetőség volt: az emberek nem szerettek engem, vagy én nem szerettem az embereket. Sosem éreztem szükségét annak, hogy bulikba járjak, vagy haverokhoz, meg volt a magam világa, melyben tökéletesen eléldegéltem. Egyetlen emberre volt szükségem, aki kitartott mellettem, és velem volt jóban, rosszban. És amikor azt mondom, hogy rosszban, nem házi csínytevésekre gondolok, hanem valódi, életszagú rosszaságra. Ő pedig a testvérem volt. A kisöcsém. Amikor kiderült, hogy a drága mama várandós, a szívem zakatolni kezdett, a tenyereim megizzadtak és hirtelen izgatottság vett uralma alá. Négy éves voltam, amikor megszületett, és talán abszurdul hangzik, mennyire emlékszem minden apró mozzanatára azon időszakomra, de valóban így volt. Sokan zseninek tartanak. Sokan meg őrült, antiszociális baromnak. Senki sem tudja, ki vagyok valójában – csak az öcsém. Én és Daniel sok rosszat éltünk át… talán ezért vonzódom az olyan dolgokhoz, amihez mások nem.

Sűrű rendszerességgel néztük végig, ahogy a szüleink veszekedni kezdenek, majd az apámnak elborul az agya és megüti. Egyszer. Bumm. Kétszer. Csatt. Háromszor. Sikoltás…

Mindenre tisztán emlékszünk. Daniel hat éves volt, én pedig tíz. Minden kibaszott ütésre emlékszünk. Mindegy, hogy kin csattant apánk keze, a lényeg az volt, hogy elégtételt vegyen rajtunk – bármi is legyen, amiért ezt érezte. Mondhatnám, hogy az alkohol váltotta ki belőle a dührohamokat, vagy anyám remegő hangja, ahogy csitítani próbálja az ittas fejét, de lehet, hogy csak egy egyszerű faszkalap volt, aki csak egy gyenge nő meg két gyerek felett tudta fitogtatni az erejét. Elcseszett gyerekkorunk volt, de megerősített bennünket. Mindkettőnkben tudatosult, hogy nem akarunk olyanná válni, mint a tulajdon apánk, de mindvégig tudtuk, hogy génjeit örököltük és bármikor kiütközhetnek rajtunk az agresszió legcsekélyebb jelei. Így távol tartottuk magunkat az emberektől, bár nem kellett különösebb erőfeszítéseket tennünk, hiszen mint mondottam: az emberek nem szerettek engem, és ebből következett, hogy a testvéremet sem, amit sajnáltam is, meg nem is – így megvédhettem őt. Senki sem számított a világomban, csak ő. Csakis ő.

Anyánk meghalt. Nem lepődtünk meg, de megrázott bennünket. Anyu, a drága mama nagyon szeretett bennünket. Mindig megsimogatta az arcunkat, puszit adott és finomakat főzött. De a mocsok apán egyszer túl részegen jött haza, ingerült volt és engem keresett. Fogalmam sincs mi baja lehetett a tizenöt éves fejemmel, de bántani akart, én pedig voltam elég edzett, hogy tudjam, mi következik. De nem féltem. Sőt. Azt mondanám bátor tett volt elé állni, most már csak ostobaságnak tartom. Elé álltam, mert éreztem. Éreztem, hogy amikor lendül a keze a nadrágszíjat szorítva, a vérem zubogva csörgedezik az ereimben egyre gyorsabban, a fülemben sikít az élénkvörös folyadék, csikorogni kezd a fogam, és minden idegszálammal összpontosítani kezdtem. Mérhetetlenül nagy adrenalin szabadult fel a testemben és irányíthatatlan öklöm orron vágta az apámat ő pedig hátratántorodott. Az öcsém tizenegy éves volt és megeskettem, hogy nem jön le az emeletről, az anyám mögöttem jajveszékelt és sikított. Apám eszméletlenül dühös lett és harci kiáltásokkal, ingatag léptekkel közeledett újra és elhordott minden fattyúnak, miközben ütni kezdett. A hirtelen felszabadult adrenalin elpárolgott, a meglepettségem kerekedett felül rajtam, hogy tényleg megütöttem, azontúl lefagytam és csapásai mindig pontosan célba értek. Mama nem viselte el, ha bennünket bántott. És Daniel sem. Így eskü ide vagy oda, leszaladt a kisöcsém és belerúgott apánk vádlijába, aki hörögve, visszakézből felképelte, a lendület pedig elsodorta törékeny testét. Nem sírt, nem üvöltött, csendesen próbált feltápászkodni. Feldühödtem és új erőre kaptam, így felálltam és méregetni kezdtem a szánalmasan mihaszna apánkat. Gonoszul elvigyorodtam, ami nem tetszett neki, így az övcsattal mért rám egy újabb ütést. Az övcsat annyira precízen csapott szemen, hogy célozni sem lehetett volna jobban. Felnyögtem és a vérző felületre szorítottam mindkét kezem. Összeestem, apánk pedig tovább őrjöngött. Anyám a konyhakéssel hadonászott és félteni kezdtem őt és Danielt, de nem tudtam semmit sem tenni. Apám nagydarab volt, anyámat pedig akár a szél is elfújhatta volna. A kezdettől fogva tudtuk ki javára dől majd el a cseppet sem fair mérkőzés. Anyám vesztett. De küzdött. Istenemre mondom a végletekig küzdött. Mi ketten pedig végignéztük, ahogy halálra szurkálja apánk anyánkat. Nem tudom mikor futott Daniel a konyhába és fogalmam sincs, mikor állította a hátába a kést, de akkor már zokogott. Félelmei kínozták, remegett az egész teste, de leszúrta apánkat, méghozzá olyan ponton, ami lebénította végtagjait és csak hörögni tudott. Én nem sírtam. Kihúztam a kést a hátából és még három sebbel gyarapítottam hátát, amikor holtan csuklott össze. Mama mellé borult, és arcuk olyan békés volt, mintha csak aludnának, de az élénkvörös vérük a testük körül volt a bizonyíték arra, hogy nem csupán szunyókálásról van szó. A kés fémes felületének találkozása a csempével örökre szöget ütött a fejemben. És Danielében is.

Így haltak meg a szüleink és árvultunk el. Daniel belém kapaszkodva zokogott, amikor megérkeztek a rendőrök és a mentősök. Fájó szemem már a múltéj volt, szakadozva és sokkoltan számoltam be arról, mi történt, az egyik rendőrtiszt szorgosan jegyzetelt.

Az öcsém jelentette a világomat. De elvették őt tőlem. Szétválasztottak bennünket és nevelőszülőkhöz kerültünk. Én csak három évig voltam a rendszerben, de ez idő alatt hat különböző nevelőszülőnél éltem. Nem volt velem különösebb bajuk, csak nem tudtak mégsem elviselni. Amikor tizennyolc lettem, felhalmozódott annyi pénz a rendszeren belüli bankkártyámon – ami minden intézetes gyereknek jár, akik kikerülnek az első nevelőszülőhöz és heti rendszerességgel utal rá valamennyit az állam, azzal a kikötéssel, hogy ház/lakásvásárlásra költi a pénzt a gyerek – hogy ki tudjak bérelni magamnak egy kis garzonlakást.
Hat helyen éltem, szerencsére csak háromszor kellett iskolát váltanom, de majdnem kitűnő érettségivel zártam a gimnáziumi éveimet. Mondtam, hogy sokan zseninek találnak… szerintem anyámtól örököltem az eszemet. Fogékony az agyam, nincs szüksége sok magyarázásra, vagy különösebb tanulásra, azt hiszem fotografikus a memóriám, aminek én kifejezettem örülök. Nincsenek nagyratörő álmaim és vágyaim. Nem akarok főiskolára járni és ilyen-olyan munkát végezni. Én csak meg akarom találni az öcsémet. Daniel nagyon gyerek volt, nekem pedig meg van a jogom arra, hogy kérvényezzem, hogy gyámja lehessek, egyetlen élő rokonaként.

Másfél éven keresztül küzdöttem egymagam az állammal, és a gyermeknevelési rendszerrel, de az öcsém végül visszakerült hozzám. Tizenöt éves volt ekkor és a rajongása irántam még most sem hagyott alább benne. Tudtuk, hogy csak egymásra számíthatunk, senki másra.

Nem tudom mikor keveredtem igazán rossz dolgokba. De nem érdekelt. Mindent meg akartam adni az öcsémnek. Jövőt, reményt, gazdagságot, boldogságot. Nem érdekelt milyen eszközökkel jutottam hozzá a kívánt dolgokhoz, csak a céljaim lebegtek a szemeim előtt. Betegesen meg szerettem volna óvni őt az élet további pofonjaitól, mégsem hagytam ki őt semmiből. Amikor felesküdtem az egyik utcai bandába, velem volt. Végignézte, ahogy könyörtelenül elvernek, nem kegyelmeznek, három percen keresztül ütöttek, és ha egyszer is visszaütöttem hozzáadtak tizenöt másodpercet. Ha kibírom a három percet, hivatalosan is bandatag leszek. Ezzel mérték fel az ember eltökéltségét, hűségét és szerintem így akartak alázatot verni belénk. Ötször ütöttem vissza.

Amíg az öcsémért küzdöttem, bokszolni jártam, és szerettem. Hagyni, hogy püföljenek, nem az én stílusom volt, és öt alkalommal nem tudtam megálljt parancsolni az öklömnek. Daniel a távolból figyelt. A verés után, a szemem bedagadt, az ajkam több helyen felrepedt, az orrom sajgott, az egyik csuklóm borzalmasan fájt, a bordáim pedig romokban hevertek. Nem bírtam talpra állni, ezért ő nyalábolt fel és hurcolt el az autóhoz. Akkor először vezetett autót és mindkettőnket életben tartott.

Amint felépültem megkaptam az első feladatomat: behajtói feladat.

Daniel nem mondta egyszer sem, hogy nem muszáj ezt tennem érte. De hiába voltam zseni, egy érettségivel nem jutottam semmire és csak kajapénzt tudtam keresni. Ez pedig nekem nem volt elég.

Először csak behajtó voltam, majd drogkereskedő, végül pedig gyilkos. Öltem a pénzért és drogért, ha kellett. Minden alkalommal, amikor pisztoly szorult a markomban az adrenalin felrobbant a bensőmben és imádtam ezt az érzést. Danielnek meséltem erről, de csak bólintott.
Akkor próbált meg leállítani, amikor én is elkezdtem használni az anyagot. Azt mondta rendben van, ha árulom, de ha használom is elhagy. Azt pedig nem hagyhattam, így megvontam a szervezetemtől a drogokat. Kínkeserves napok elé néztem, az elvonási tünetek rögtön jelentkeztek, de ápolt. És nem engedett nekem. Hálás vagyok neki, amiért leszedett a szerről.

Az apánk volt az első, akit közösen öltünk meg. A második ember a főnököm volt. Az egész kibaszott hálózat feje. Erős voltam és okos, az öcsém pedig úgyszintén. Elegendő pénzt szedtünk össze ahhoz, hogy elkotródjunk innen, és nem fűlött a fogam már az öldökléshez, mert az élvezet, ami akkor járt át, ha a ravaszt húztam meg, túlságosan megrémisztett. Viszont, ha egyszer bandataggá válsz, nem szállhatsz ki. Örökre esküdtél, ezt a bőrömbe vésett égés is biztosítja. De mi, ketten, Daniel és én aprólékosan kiterveltünk mindent és megöltük őt. Aztán feldobtuk őket a zsaruknak, mi pedig szépen elhúztuk a csíkot Los Angelesbe.

Az ölés és a verekedés mellett egyetlen dolog tudja előcsalogatni belőlem az adrenalint. Az pedig a szerelem. Mivel ilyen elbaszott gyerekkorom volt, és a felnőtt éveim sem tetszelegnek pozitívumokban, rám talált a szerelem. A lány a teljes ellentétem. Csodás gyerekkor, csodás szülők, csodás életkörülmények. A priusza olyan tiszta, mint a frissen esett hó, akárcsak az enyém, csoda számban megy, ha ennyi év bűnözés után is az, de egyszer sem kapcsoltak le a rendőrök – szerencsém volt.
Emma szülei utáltak, de nem szóltak bele a lányuk életébe. Emma volt az, aki véglegesen kivezetett arra az útra, amit az anyám is szánhatott nekem. Az öcsémmel egyszerre kezdtem főiskolába járni, és elmondhattam magamról, hogy meg van mindenem. Mégis hiányzott valami…

Hiányzott az izgalom és veszély keveréke az életemből. Hiányzott a mindennapos adrenalin löket, amit jobban szerettem az orgazmusnál is. (na jó, attól talán nem…)
Amikor elmeséltem az öcsémnek hogyan érzek, tisztán láttam a rémületet a szemében. Utáltam azt az arckifejezést: a tizenegy éves önmagára emlékeztetett, amikor reszketett a félelemtől és zokogott a szüleink holtteste fölött. Soha többé nem akartam látni azt az arcot. Így ahelyett, hogy újra valami piszkosba nyúltam volna, a hegymászást választottam.
Karban tartott, élvezettel töltött el, pláne, ha az ember nem használ biztosító kötelet. Nem a Himaláját másztam meg, egyszer sem mentem olyan magaslatokba, de a veszélyfaktoromat mindig kitoltam egy kevéssel. Imádtam. Emmának sosem mondtam el, hogyan mászok, mert idegrohamot kapna, de Daniel tudott róla. Ő is sokszor elkísért. Mivel az öcsén istenített, azt hitte nem létezik számomra lehetetlen. Nem hitte, hogy valaha elvéthetek akárcsak egyetlen lépést is és a mélybe zuhanhatok.
Számoltam, hány hegyet másztam már meg. A bűvös ötvenedik következett, amikor gondolkodni és számolni kezdtem, hogyan léphetnék feljebb a legbiztonságosabb módon, természetesen kötél nélkül. Daniel az utóbbi időben követni szokott kötéllel, és ő is megszerette a hegymászást. Tökéletesen elégedett voltam, hogy ezt is együtt csinálhatjuk. Aztán… feljebb kapaszkodtam, amikor megcsípte a kezemet egy darázs. Egy kibaszott kaptár volt a mélyedésben, én meg belétenyereltem. Ha ez nem lett volna elég, a mobilom rezegve csörögni kezdett, ami fokozta a hirtelen rémületet és automatikusan kaptam a zsebem felé. A szúrások nyoma a kezemben istentelenül lüktetett, és mielőtt felfoghattam volna zuhanni kezdtem. Daniel üvöltése volt az utolsó, amit hallottam. Daniel feltörő könnyei voltak az utolsó képek, amiket láttam. Emma búcsú szavai voltak az utolsó gondolataim: „Szeretlek, várlak haza.”
A süvítő szél, lobogó hajam és tehetetlen kapálózásom volt az utolsó cselekedetem. Az utolsó, amit éreztem, hogy az adrenalin hihetetlen erősséggel tör fel bennem, amit hisztérikus nevetésem követett. A szívem úgy zakatolt, hogy pár pillanat múlva felmondta a szolgálatot. Én pedig becsapódtam.

Negyvenöt méternyit zuhanhattam és rögtön szörnyethaltam. 

Túl késő

Mit jelent szeretni valakit?

Mit jelent feladni valakiért mindened?

Miért érzed úgy, hogy meghalsz, ha ő nincs melletted?

Miért nem tudsz őszinte lenni hozzá?

Miért engeded, hogy másé legyen?

Mit fogsz kezdeni, ha őt elveszíted?

Ezek mind olyan kérdések, amik számtalanszor megfordulnak a fejedben, mégis azt hiszed, van időd. Van időd elmondani neki, mi mindent jelent ő számodra. Bután elsiklottál a jelek felett, amiket küldött feléd. Persze, hogy belefáradt a sok éves huzavonába. Természetes, hogy elhidegül tőled, mert feladja a küzdelmet, valami olyanért, amiben nem látja a jövőjét. Csak egy kicsit legyél bátrabb. Csak egy kevés magabiztosságot gyűjts össze. Állj elé és mondd el: ő jelenti számodra az életet.

Ha megteszed… meg fog változni az egész életed. Nem fog elutasítani. Veled lesz. Veled marad. A szerelmed lesz. Akkor fogod meg a kezét, nézel rá vágytól csillogó szemekkel, csókolod az ajkait… amikor csak akarod. Csak tedd meg. Valld meg az érzéseidet.

Bár ezt mondogattam magamnak az év minden egyes napján, mindig azon kaptam magam, hogy elszalasztottam egy újabb lehetőséget, és eltelt még egy év. Mindig abban a hiszemben voltam, hogy ő az enyém és örökké együtt leszünk – anélkül, hogy szerelmet kellene vallanom neki. De aztán… egy pár évvel ezelőtt, feltűnt valaki. Valaki, akiről az első pillanattól kezdve tudtam, hogy óvnom kellene a kincsem. Mégsem tettem. Barátok lettek, aztán főnök-beosztott pozícióba kerültek, nem tudtam meggátolni, hogy ne találkozzanak. A főnök pedig napról-napra feledtetett el engem a szívében, és került ő a helyemre. Mielőtt teljesen kitörölhetett volna… meg kellett tennem. Nem volt más választásom. Tényleg elé kellett állnom. Megfogtam a kezét, összekulcsoltam az ujjaink és dübörgő szívvel mondtam ki azt a szót, mely körbeírta az érzést, ami évek óta fojtogat.
- Szeretlek – olyan szemekkel nézett rám, ami örömet okozott. Megilletődött és kissé bizonytalan volt, de mosolygott és könnyek csillantak meg szemeiben.
- Meg tudnád ezt ismételni? – suttogta, én pedig zavartan nevetni kezdtem.
- Szerelmes vagyok beléd – feleltem, mire ő szélesen elmosolyodott, felnézett rám, majd megcsókolt. Én pedig úgy éreztem, nem a valóságban vagyok… ez csak is egy álom lehet. Az, hogy ez a lány végre az enyém… nem lehet igaz.

Látod? Nem is volt olyan nehéz. Csak össze kellett szedned a bátorságod. A szomorú az egészben, hogy tényleg minden elromlott. Nem azért, mert nem bíztatok egymásban, vagy, mert nem foglalkoztatok egymással annyit… nem, szó sincs ilyesmiről. Míg te fürdőztél a boldogságban, ő ingatag lábakon billegett közted és Ő közte. És végül felé húzott. Túlságosan megszerette őt, te pedig túl sok fájdalmat okoztál neki azzal, hogy figyelmen kívül hagytad hosszú évekig. Belefáradt abba, hogy várjon rád: de te tudtál róla. Érezted. Láttad. Tudtad… Ezért megpróbálkoztál egy utolsóval. Ígéretet tettél. Hogy te mész hozzá. Vettél egy gyűrűt. És egy héttel későbbre kértél egy találkozót: az volt a születésnapja. Különlegessé szeretted volna varázsolni. De ő nem akarta. Ő már nem akart téged. Még mielőtt a gyűrű említése szóba kerülhetett volna, kegyetlenül az arcodba vágta, hogy az, akit most ő szeret… nem te vagy. Sírva ment el, téged pedig magadra hagyott a játszótér közepén. Leroskadtál egy padra és sírni kezdtél, mert elvesztetted.

Mert sok időt pocsékoltál el. Nem becsülted meg eléggé. Nem vigyáztál rá. Tényleg… nem tudtad mennyire fontos ő, addig, amíg el nem veszítetted. A gyűrűs dobozra néztél és tovább sírtál. Elmentél a házukhoz, bár tudtad, hogy nincs otthon. Az anyukája nyitott ajtót, aggódva kérdezte mi történt. Megráztad magad és átnyújtottad a gyűrűt.
- Megtenné, hogy ezt oda adja neki? Szeretném… ha megtartaná. Ha nem is fogja viselni… a tudat, hogy nála van, enyhíti a fájdalmam. Köszönöm – biccentettél felé, értetlenül vizsgálta a dobozt, de végül bement a házba. Te pedig hazamentél és beletemetkeztél mindabba az érzésrengetegbe, ami akkor átjárt. Bánat, keserűség, reményvesztettség, düh…

Nem akartad elveszíteni őt, mégis így történt. Bármilyen szomorú is, a Sors nem szánt titeket egymásnak. El kellett viselned, hogy valaki más áll az oldalán az oltárnál.

Soha többé nem tudtál vele úgy beszélgetni, mint régen. Soha többé… nem volt a barátod. Te pedig nem voltál önmagad. Mindent beleadtál, de belebuktál. Mert az idő, a türelem, a várakozás nem véges. Már túl késő. Már túl késő volt… Sajnálom.

Three Days

Három nap

A cigarettafüst kavargását nézte a levegőben. Pillantását nem tudta elszakítani a füst játékától, elméje üres volt, tekintete szintén és talán a szíve is.

A vékony lepedőt felhúzta a vállára, kinyújtotta elgémberedett lábait és felpillantott a narancsos fényben úszó égboltra. Napkelte volt, meztelenül ült kint a teraszon és cigarettázott. Arra gondolt, szeretne minden egyes nap így kelni. Napfelkeltére egy cigarettával. Többre nincs szüksége.

A nyitott teraszajtón átnézve, látta, hogy a férfi még mélyen alszik. Mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Egy pillanatra bevillant az agyában, hogy édes csókokkal hinti férfias, markáns arcát, kényeztető reggelivel látja el és nem megy haza. Egy kicsit el is mosolyodott. De aztán lehervadt a mosoly az arcáról, mert rápillantott a cigarettát tartó kezére. Egyszer s mind… elment a kedve mindentől. Az egész naptól, ami rá várt. Tekintetét inkább visszafordította a Nap felé és szívott egy mélyet a halált hozó nikotinrúdból.

Elmerengett, miközben a füstöt nézte, ahogy elegyedik a levegővel.

Nem túloz, ha azt mondja ez volt élete legjobb három napja. Sosem mondhatta magára, hogy habzsolja az életet. Sosem élvezte ki a számára adatott lehetőségeket. Mindent és mindenkit elutasított. Még csak 23 éves. Ott kellene tartania, mint a korabeli lányoknak. Izgatottan várni, hogy elkezdődjön a nagybetűs ÉLET, karriert építeni, megismerni egy remek embert, aki lehet lelke másik fele, a szerelme. De ő ezt nem kívánhatta, mert nem is vágyott rá.

Csak most döbbent rá, hogy de. Igenis vágyik rá. De már túl késő. Amikor menekülhetett volna… az a hajó már rég elment.

Mégsem bánt meg semmit. Állítja, hogy semmit sem csinált volna másként. Úgy gondolta, ha a sors ezt kívánta neki, akkor ő elfogadja.

-          Nem jön vissza hozzám? – kérdezte egy rekedt, mély, kissé álmos hang, mely felébresztette őt az elmélkedésből és visszarántotta a való világba.

-          Csak elszívom a cigimet – válaszolta nyugodt, halk hangon.

-          Siessen. Kihűl a hely mellettem – szeme sarkából látta, hogy a férfi a szemét dörzsölgeti.

Nem váratta meg a férfit. A csikket elnyomta a csempézett terasz padlóján, nehézkesen felállt, vigyázva, hogy a vékony lepel takarja teste intim részeit és lassan elindult vissza a házba. Mielőtt visszaindult volna az ágyban váró férfihez, a fürdőszobát vette célba, hogy fogat moshasson. Tudta, hogy nem szereti a cigaretta szagot, így megkímélte őt a kellemetlenségektől. És magát is. Csak ezután telepedett le a férfi mellé az ágyba.

-          Miért takargatja magad? Netán szégyellős? – kérdezte a férfi pimasz hangon, ami apró mosolyra fakasztotta a nőt.

-         Talán annak kellene lennem? Nem vagyok az. Már mindent látott belőlem – megszabadította testét a lepedőtől és rámeredt a vele szemben fekvő emberre. Még mindig nem tudja, miért nem tegezik egymást. De olyan helyénvalónak tűnt, hogy nem vetette fel a kérdést. Kevésbé volt bizalmas így a beszélgetés.

-          Ez így igaz. De nem emlékszem mindenre kristálytisztán – jelentette ki és egy óvatos csókot lehelt a nő ajkaira. Nem érzett tiltakozást, ezért felemelte jobb kezét és simogatni kezdte. Kezével becézte a nő testét.

A nő nem gondolkodott. Egyrészt nem mert, másrészt nem volt értelme. Már megtörtént, és nem tudja visszafordítani.

Egyrészt bánja, hogy eljött, és három nap pihenőt kért, mert ha nem jön el, nem ismeri meg ezt az embert. Másrészt, viszont ha nem jön el, akkor nem ismeri meg ezt az embert. Ezt az embert, aki három nap alatt olyan sok színt hozott az életébe, hogy belesajdult a szíve. Megbánta, hogy beleegyezett a férfi meghívásába, hogy megengedte, hogy hazahozza, megbánta, hogy megismerte.
Ezt a gondolatot szinte rögtön törölte. Mert nem így van. Ezt nem bánja.

Ahogy kinyitotta eddig összeszorított szemét, látta, hogy ez a jóképű férfi milyen odaadással simogatja, mennyi érzelem van a szemeiben és hogyan mosolyog rá. Boldog volt.

Tudta, hogy nem csak ő érezte azt a szíve mélyén. Tudta, hogy a férfi is így érez. Kezét felemelteés elsöpört egy kósza tincset a szeméből. A mozdulat közben megállt, mert megpillantotta a gyűrűt az ujján.

Az eljegyzési gyűrűjét, amit utazása napján áttett a középső ujjára. A szomorkás mosoly végleg lehervadt az arcáról.

A következő pillanatban, elhatározta, hogy megacélozza magát, kemény lesz, mert ezzel könnyebbé teszi a helyzetet magának. Gyorsan és könyörtelenül akarta közölni a férfivel, hogy férjhez megy. Ezért a férfi kezét levette a testéről és elengedte.

-          Ma férjhez fogok menni – jelentette ki, magabiztosan sziklaszilárd tekintettel. A férfi ledöbbent, arcáról az érzelmek azon nyomban eltűntek és nem tudott megszólalni. Ezért a nő folytatta. – El kell mennem. Méghozzá hamarosan. A ceremónia délután háromkor kezdődik. Nem késhetem le a saját esküvőmet – tartott egy kis szünetet, hogy lelkierőt gyűjtsön és folytatta. – Egy éve jegyzett el, rögtön igent mondtam – felemelte a kezét és a gyűrűt áttette a gyűrűs ujjára. Pár pillanatig nézte, majd leeresztette a kezét. – Remek ember. Jó életem lesz mellette – mondta, talán magát akarta meggyőzni ezzel a mondattal. Nem beszélt tovább, mert tudta, hogy sírna. Nem akart sírni ez előtt az ember előtt.

-          Hát menjen – válaszolta nyugodt hangon és elfordította a fejét a nőről. – Vagy maradjon. A döntés az ön kezében van.

-          Miért akar döntés elé állítani? Kijelentettem, hogy ma férjhez megyek.

-          Hallottam – bólintott és kezeit a feje alá rakta. Testéből, egész lényéből csak úgy áradt a nyugalom. – Mi szél hozta ide?

-          El akartam jönni a zűrzavarból. Minden a feje tetején áll, és féltem megbolondulok. El kellett jönnöm, hogy lecsillapodhassak.

-          És sikerült?

-          Mondhatni – most a nő bólintott egy bizonytalant. Összeráncolta a szemöldökét, nem tudta, miért beszél vele még most is a férfi, ahelyett, hogy üvöltözne vele és elküldené az otthonából.

-          Maga nem akar innen elmenni.

-          Miért mondja ilyen magabiztosan?

-          Mert kiismertem magát. És mert látom a tekintetében, hogy nem akar menni. Minden porcikája ezt diktálja. Még a szíve is, bármennyire akarja ezt elnyomni.

-          Maga nem ismer engem! Nem bírálhat engem! – emelte fel a hangját a nő.

-          Én nem bíráltam magát, asszonyom – amikor meghallotta, hogy asszonyomnak szólítja, összeszorult a szíve.

-          El kell mennem. Sajnálom, hogy nem kötöttem ki találkozásunkkor, hogy férjhez fogok menni.

-          Én nem, asszonyom. De ha azt érzi, hogy tényleg mennie kell, én nem tarthatom vissza. Hát menjen – ez a finom invitálás nem hagyta nyugodni a nőt. Hiába a kijelentés, még mindig csak feküdt a férfi mellett és nem tudott megmozdulni. Ezt nem így képzelte el. – Vagy maradhat is. Férjhez menni nem kötelességből kell – a nő ijedten kapta a fejét a férfira. Vajon mit tudhat?

-          Honnan veszi, hogy én kötelességből akarok férjhez menni?

-          Három nap alatt egyszer sem tiltakozott, amikor közeledtem magához. Nem mondta el, hogy férjhez megy, másik ujján hordta a gyűrűjét, a vőlegényét pedig csak egy remek jelzővel illette. Egy szerelmes nő nem így beszél a jövendőbelijéről.

-          Mit tud maga? Csak három napja ismer.

-          Nem is reagál arra, amit az előbb mondtam?

-          Nem. De. Badarság.

-          Hogy hívják a vőlegényét?

-          Steven.

-          Hány éves?

-          31.

-          Maga?

-          23.

-          Mi fogta meg benne?

-          Tessék?

-          Mi tetszik magának ebben az emberben? Miért megy hozzá feleségül? Miért pont egy nyolc évvel idősebb emberhez megy feleségül?

-          A kor sosem számított nekem. Rettentő okos, értelmes ember. Jó családja van, sosem veszekszik velem, pedig ismer már egy ideje. Jóképű, humoros és jól bánik velem.

-          Értem. Na, és mondja csak, gazdag ez a Steven?

-          Nincsenek anyagi problémái.

-          Micsoda diplomatikus válasz. Tehát felveti a pénz. Ez a nyomós indok, igaz?

-          Miből gondolja, hogy a pénz vezérel?

-          Nem vezérli, csak nyomós indok. Talán azt hiszi, ennél jobb nem akadhat magának. De talán téved. Szereti Stevent? – amikor ezt kérdezte a nő szemöldöke a magasba szaladt, de rögtön válaszolt.

-          Hát persze, hogy szeretem.

-          És szerelmes is belé? – a kérdésre nem érkezett válasz. A nő torkára forrt a szó, és nem tudta azt felelni, hogy igen. Döbbenete olyan mély volt, hogy percek múlva sem volt képes megszólalni.

-          Akkor maradjon itt – a férfi ismét elfordult a nőtől, sőt felült és a falat bámulta.

-          Nem tehetem.

-          De teheti. Én szeretem magát. Szerelmes vagyok magába.

-          Hazudik – a nő felült és hevesen rázta a fejét. – Hazudik! – ismételte erőteljesebben.

-          Sajnálom, nem. Ez a színtiszta igazság. És maga is szerelmes belém.

-          Miből gondolja ezt?

-          Az ember megérzi, ha szeretik. Az érintés és a tekintet mindent el tud árulni – a férfi vállat vont és elmosolyodott. – Én pedig határozottan azt érzem, hogy maga szeret engem.

-          Ez nem igaz. Én nem szeretem magát. Hiszen csak három napja ismerjük egymást! Nem szerethettünk egymásba! Csupán jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ez pedig múlandó.

-          Gondoltam, hogy a következő lépése a meggyőzés lesz, de engem sajnos nem tud meggyőzni. Tudom, mit érzek. Remek ember vagyok. Jóképű és humoros. Csodás családom van. Van külön lakásom – nézett körbe a szobán, jelezve, ez az ő háza. – Gazdag vagyok. Nem csak én. A családom is. Ha úgy gondolta magának Steven lesz a legjobb fogása, ezt megcáfolom. Én vagyok a maga számára a legjobb fogás. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint hogy megkérem, jöjjön hozzám feleségül. Kérem, ne mondjon semmit – mosolygott a nő arcán tükröződő érzelmeken. Keveredett rajta minden. Félelem, szomorúság, boldogság és megdöbbenés. Főként megdöbbenés. – Azt javaslom, menjen ki, szívjon el egy cigarettát, tisztítsa meg a gondolatait, majd jöjjön vissza és válaszoljon.

A nő meztelenül, egy vékony lepedőbe csavarva testét, ült kint a teraszon és rágyújtott egy újabb cigarettára. Tekintete és elméje ürességről árulkodott, csak a cigarettafüst kavargását tudta figyelemmel kísérni. Az első pár szívás után vissza tudta pörgetni az előbb elmondottakat.
Nehezen vallotta be magának, hogy a férfi mindent tisztán látott és igazat beszélt.
Két választása volt: 1. Nem veszi figyelembe a bent lévő férfit, szó nélkül felveszi három nappal ezelőtt viselt ruháját, beül a kocsijába és hazamegy, hogy férjhez menjen.
2. Visszamegy ahhoz az emberhez, aki bent van a házban és három nap ismeretség után megkérte a kezét és örökre vele marad.

Nem tudott sokáig gondolkodni, mert túl gyorsan szívta el a cigijét és a szíve már akkor döntött, amikor először mondta neki azt a férfi, hogy maradjon. Bár tudta, hogy az otthoniak dühösek lesznek rá, nem fognak vele szóba állni, de nem érdekelte. Megunta, hogy meg kell játszania magát, hogy olyan emberekkel kell leélnie az életét, akiket kicsit sem kedvel és, hogy sosem dönthet saját maga az életéről. Sosem lehet boldog. Sosem élvezhette az életét. Belefáradt és megunta. Nem akart 23 évesen egy megkeseredett nő lenni. Pedig az volt.

Változtatni akart. Meg akarta tartani a saját személyét, de az életéből kiakart törölni minden rosszat. Nyílt számára egy út, egy új élethez vezető út. A Horatius által annyiszor emlegetett arany középút. Ráakart lépni erre az útra. De nem egyedül akarta ezt megtenni. Az első lépést azzal az emberrel akarta megtenni, aki meztelenül, türelmesen várja őt az ágyban.

Zakatoló szívvel csukta be maga mögött a teraszajtót. Nem foglalkozott most a belőle áradó füstszaggal, elindult a hálószoba felé, egyre gyorsabb léptekkel, hevesebben verő szívvel és izzadó tenyérrel. Amikor elérte a szobát, megállt az ajtóban, és sóhajtott egy mélyet. Felemelte a fejét és belenézett a férfi szürkészöld szemeibe. Halványan elmosolyodott, és felemelte a jobb kezét. Megforgatta a gyűrűt az ujján és könnyedén lehúzta. Mintha mázsás súlytól szabadult volna meg a lelke és szíve. A gyűrűt letette az ajtó mellett álló szekrényre és újra rápillantott a férfira.

-          Mi a neve, uram? – kérdezte lágy, csilingelő hangon.

-          Chase Broderick. Magának asszonyom?

-          Emma Vickers. De úgy érzem, nem sokáig tarthatom meg a családnevem.

-          Nem kötelezem semmire sem, kedvesem – felállt és mosolyogva ment oda a nőhöz. – Jól döntött ugye tudja?

-          Remélem. Hány éves?

-          26. Tán zavarja a korkülönbség?

-          Eszemben sincs. A szerelemben nem számít a kor – rázta meg a fejét mosolyogva.

-          Én is így gondolom. Tehát hozzám jön feleségül?

-          Biztos tudja, mit csinál?

-          Mindig tudom, mit csinálok.

-          Rendben. Igen, feleségül megyek magához – jelentette ki határozottan, csillogó szemekkel.

-          Ígérem, határtalanul boldog lesz – suttogta a férfi, és még mielőtt válaszolhatott volna a nő, elhallgattatta egy csókkal.

Nem telefonált haza. Nem szólt, hogy nem megy vissza, nem szereti Stevent és felbontja vele az eljegyzést. Nem szólt senkinek, hogy beleszeretett egy férfiba, aki viszont szereti, aki három nap után megkérte a kezét és ő igent mondott. Úgy gondolta, ha kellőképpen lecsillapodik háborgó lelke, ír egy levelet, ami tartalmasabb lesz, minden telefonbeszélgetésnél. Ennyivel még tartozik Stevennek.

Igen. Tartozik neki annyival, hogy elmondja neki az igazságot, hiszen ő maga mondta… Steven egy remek ember.

-          Chase… - szólalt meg Emma a csókok között.

-          Hmm? – kapta a választ.

-          Azt hiszem, tegeződhetnénk – nyögte ki újabb két csók között.

A kijelentést hangos kacaj követte.
Azóta sem tegeződnek.