Tudom, hogy viszonylag régen posztoltam bármit is, és most igazából nem vagyok otthon. Biztosan nem tudjátok rólam sokan, vagy abszolút nem tudjátok, de én cigány lány vagyok, és jelenleg egy médiaképzésen veszek részt Nagykőrösön egy roma női tábor keretein belül. Élvezem, bár vannak konfliktusok, konkrétan szarnak vagyok nézve, de mindegy, erről ennyit. :D
Tehát a különböző feladatok közé tartozott egy történet írása, azzal a témával, hogy "Anyám, apám története" lehetett személyes vonatkozása is, én teljesen kitaláltam egy sztorit, amit szeretnék megosztani veletek.
A novella a Romédia Alapítvány, Roma Női Tábor 2015 keretein belül íródott.
Hallgassatok közben Ludovico Einaudit. :)
https://www.youtube.com/watch?v=OWKgHFFKA-c
Soha nem lesz vége
Már tudtam. Már akkor tudtam, amikor átléptem a
házunk kapuján. Az ember megérzi ezt. Ezt a fajta rosszat. Megtorpantam, és
hevesen dübörgő szívvel, remegő kezekkel néztem fel a valamikor még otthonnak
nevezhető házra. A házra, amelyben nincs melegség és nyugalom, csak a rideg
valóság.
A valóság, melyből minden reggel menekülök, de sosem
szabadulhatok.
Felszívtam magam levegővel, és elindultam. Hiszen
már számtalanszor átéltem ezt. Semmivel sem lehet rosszabb, mint az előző
alkalmak. Reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem, amikor résnyire nyitottam a
bejárati ajtót. Csend fogadott, de ez a csend ordított. Bántotta a fülemet és
féltem attól, ami esetleg beljebb lépve fogadhat.
Az iskolai táskám pántját mentőövként szorítottam a
vállamon, lassan lépkedtem előre, a nappalit elérve félelemtől tág pupillákkal
néztem körbe, keresve a pontot ahol megpillanthatom őt.
Nem mertem fellélegezni, amikor sehol sem találtam,
csak a szobámba indultam. A folyosón találkoztam anyával. A tekintete fásult és
üres volt. Semmitmondó. Szemei beesve, tartása kissé görnyedt, termete apró, az
elmúlt évek megsokszorozva köszöntek vissza egész lényéről. Meglepődött, amiért
korábban értem haza, mint várta volna, és egy egészen rövid pillanatig láttam
megcsillanni a felismerést a szemeiben. Nem kérdeztem tőle semmit, ő pedig csak
a hálójuk felé biccentett, innen tudtam, hogy alszik. Tovább indultam, a
szobámba érve megkönnyebbülten dobtam le a táskám a földre és az ágyamra ültem.
Lehunytam a szemeimet és próbáltam megnyugodni. Átöltöztem, a hosszú ujjút
lecseréltem egy pólóra, múló zúzódásaim foltját néztem, amik harsogva hirdették
azt, ami ebben a házban történik. Mielőtt a gondolatok eluralkodtak volna
rajtam, az ajtóm nyikorogva nyílni kezdett. Odakaptam a pillantásomat, és
amikor megláttam egy selymes barna hajzuhatagot a szívemet átjárta a boldogság.
Félve pillantott fel rám, széttártam a karjaimat, ő pedig közéjük sétált. Ő az,
aki miatt tűrök és maradok. Mert nem hagyhatom őt magára. Őt és az anyámat.
Késő délután kezdődött. A húgom a földön rajzolt, én
pedig őt figyeltem. Aztán meghallottuk a mély, dörmögő hangot, ahogy egyre
hangosabban kiabál. Felpattantam az ágyról, ösztönös és öntudatlan reflex volt,
hogy a húgom elé léptem.
- Maradj itt, jó? – kérdeztem tőle, rámosolyogtam, ő
bólintott, én pedig kinyitottam az ajtót. A kiabálás még hangosabbá vált, ahogy
mentem előre, egyre inkább hatalmába kerített a félelem. A tenyeremet ragacsos
verejték lepte el, a légzésem felgyorsult, szinte éreztem, ahogyan száguldozik
a vér az ereimben, de nem tudtam megállni. Ahogy a folyosó végére értem, már
láttam is.
Nem tudtam, miért kezdett kiabálni, de ez nem is
volt fontos. Mindenért kiabált. Az alkohol orrfacsaró bűze nemcsak a helyiséget
lepte el, az ő elméjét is elködösítette, olyan tettekre késztetve, amire csak
beteg emberek képesek.
Tehetetlenül néztem, ahogy újabb és újabb csapásokat
mér a halkan síró anyámra, aki nem védekezik, csak tűri és várja, hogy az apán
kitombolja magát és véget érjen.
Viszont
ez sosem fog véget érni.
Apró ujjak fonódtak az én izzadó ujjaimra,
lepillantottam és a rémület ekkor már kézzel tapintható volt. Nem maradt a
szobában. Amikor könnyes szemekkel szólította meg őt, aztán anyut, egy
pillanatra megfagyott a levegő. Megszorítottam a kicsi kezét és a hátam mögé
toltam. Véreres szemek szegeződtek rám, aztán lassan elindult felénk. A szívem
a fülemben dobogott, de tudtam, hogy ki fogom állni. Csak hogy ő nem engem
nézett. Anyám sikoltása velőt rázó volt és iszonyúan fájdalmas, akkor, amikor
elmarta őt mellőlem. Az események pedig felgyorsultak.
A falnak lökte a húgomat, bennem pedig lángra
lobbant a düh. Anyám már talpon volt, és elindult felénk.
Kétségbeestem. Elkapta nekiütköző csuklómat,
hátracsavarta, mérhetetlen undorral nézett rám, majd nekem esett. Kezének
csattanásait már szinte nem is éreztem, csak azt akartam, hogy kerüljön minél
távolabb a húgomtól.
A konyhába lökdösött, éreztem arcomon csorogni a
forró könnyeimet, de nem jutottak el a tudatomig. Valahonnan távolról
érzékeltem, hogy anyám hangosan zokog és kérleli, hagyja abba, aztán azt, hogy
valamit lesodort a pultról az ütésével, és az csörömpölve ér földet, aztán már
én magam is ott vagyok, összegömbölyödve, érezve az újabb és újabb rúgásokat a
testem felületén.
Amikor már mindenem zsibbadt és érzéketlenné váltam,
tompuló tudatomon áthasított egy kiáltás. A hangok összesűrűsödtek, anyám kezét
éreztem az arcomon, kivehetetlen szavak hagyták el ajkait, szemeimmel követtem
mozgását, a falhoz rohant, ahol a húgom volt. Idegen kiáltások harsantak fel,
távolról autók szirénáját hallottam, és mielőtt engedtem volna a hívogató
sötétségnek, egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem: vége van.
