Pillantás

Ez is suliba kellett.
A kikötés: romantika korstílus jegyei szerint kellett írni.

Kék szemem vágyódása tükröződik vissza az ablak üvegéből. Távolodó alakjának látványa oly érzés, mintha szívem szaggatnák darabokra. Mily csalfa a szív! Nem tudja, mikor kell érezni, s mikor nem. Olybá tűnik, az eszemmel is gondok akadnak, hisz mint a szívem… az sem viselkedik úri hölgyhöz méltón.

Épp hogy csak nagykorúvá cseperedtem, amint Ámor nyila célba talált, és forró szerelemmel viseltettem a szomszéd város legendás szoknyapecére iránt.

Édesanyám magán kívül volt, amint meséltem neki szívem titkolt választottjáról. Eltiltása csak még inkább kecsegtetett, semmi mást sem szerettem volna jobban, mint megkapni Őt.

De akarni nem elég, lassan belebetegedtem hiányának érzésébe, és azon kaptam magam, hogy egy fiatal fruska bolondságával csüngök az ablakomban, reménykedve, hátha megpillantom aranyos haját, csupaszív tekintetét, magas, délceg termetét. Az idő múlt, s a napok egyre csak követték egymást, viszonzatlan szerelmem őrölni kezdett, szomorú s értéktelen érzetet hagyott csak bennem.

Aztán egy nap… ó, az a nap! A szürke, fakó s fénytelen napok után megjelent, kiszínezte világomat, fényt hozott és újabb reményt magával. Ő rám nézett, s én vissza rá, mosolyt küldött felém, tüstént viszonoztam, lányos zavaromban lesütöttem pilláimat. Apámhoz jött, hogy hírt hozzon az ő apjáról, kik üzletkötők, de bánom is én jöttének okát! Szívem felpezsdült, szendén ácsorogtam a lépcső tetején várva valamire, ami leinvitál. Túl soká vacilláltam, látogatása nem tartott tovább öt percnél, felém fordult, arcán megnyerő mosollyal, kalapját emelve hajolt meg s búcsúzott tőlem.

Miért érez a szív örömet, boldogságot s melegséget nevének hallatán? Miért érez a szív bármit is, ha nem ismer igazán? Miért csap be s gyötör meg a szív a viszonzatlanság érzetével?

Na és az ész! A nagyra becsült agy! Hisz az sem különb a szívnél! A szív eldöntötte, hogy akar valamit, mit nem kaphat meg, s az agy zokszó nélkül egyezett ebbe bele. Nem állította félre, nem vetett erős lábat, nem tiltotta meg, nem készített fel a fájdalomra… Hajjaj!

Hát így kötöttem ki újra az ablakban… Sóvárogva, epekedve lesem minden léptét, s mivel nem maradt más nekem, csak a remény, reménykedem, hogy egyszer ha felpillant rám ő is akként fog tekinteni reám, ahogyan én ő rá.  

Papír leszek

Gondoltam hatszáz év után megosztom a kis irományaimat. Újra.
Suliban kaptam egy szót - papír - ebből kellett valamit kihozni.

Ha megkérdezik tőlem mit jelent számomra a családom, nemes egyszerűséggel azt a feleletet adom, hogy: a mindent. Felesleges jelzők és érzések hadát használni, mert ez a kis szócska leírja azt, amit perceken keresztül sorolhatnék.

A családom nekem a boldogságom. És megfosztottak a boldogságomtól, kegyetlenül, haszoncélból valakik, akiknek nem lett volna szabad. De ezek a valakik, nem csak az én szüleimet vették el, ők nem számoltak azzal, hogy mi egy család vagyunk, nekünk is vannak érzéseink és fáj látnunk azt, amin keresztülmennek szeretteink.

Az emberek a saját céljaik eléréséért sok mindenre képesek, olykor megfeledkeznek a könyörületről is a feljebbjutás érdekében. Tudom jól, hogy azokat az embereket valaki más bízta meg a feladattal, és azt is tudom, hogy nekik, az egész emberiségnek szüksége van ránk az élhetésük miatt. Mi azért vagyunk, hogy ők lélegezhessenek. A másik ok, pedig az, amiért a szüleimtől is megfosztottak. Felhasználnak bennünket és papírokat gyártanak, többfélét is, pusztítják az erdőket, őserdőket ami a természetnek nem kedvez, de az emberek mohók és telhetetlenek.

A családom elvesztése nagyon fájt és én is rögtön utánuk akartam menni, hiszen nincs így értelme a létezésnek. A szomorú hangulatomat egy kisfiú változtatta meg, aki a jó idő érkeztével minden délután meglátogatott, kis hátával a törzsemnek dőlt, mindig felsóhajtott, felütötte mesekönyvét és hangosan olvasott. Figyeltem az elhangzott szavakra, és a festett képekre, a szívem kis melegséggel telt meg, amikor arra gondoltam, hogy ennek a fiúcskának adhattunk mi, fák valami kedveset és szépet.

A kisfiú idővel felcseperedett, ahogyan én is, de berögzült olvasási rituáléját nem hagyta el, ahogy mondjuk vékonyka hangját. A háta nagyobb területet foglalt el törzsemből, leveleimmel, ágaimmal óvón védtem a tűző Nap sugaraitól, fölé tornyosultam és vártam, hogy felcsendüljön mély hangja, ahogy az újabb könyvét olvassa. Kinyitotta a könyvet, és megéreztem… megéreztem, hogy ezek a lapok, ezek a papírok az én szüleimnek köszönhetően jöhettek létre, és bár elszomorodtam, egy kicsit mégis elégedett voltam, hogy hasznára váltak valakinek, és ha a fiúnak, akkor bizonyára másnak is.

Tudtam, hogy nagy valószínűséggel ez a sors vár rám is, de most már nem féltem az elkövetkezendő évektől és a munkásemberektől. Ha eljön az én időm, szeretném, ha egy lebilincselő történet sorait nyomnák lapjaimra, hogy aztán elvarázsolhassak egy fiút vagy lányt, adhassanak nekik egy olyan élményt, amit a könyv írója csak álmodni mert. Hasznára akarok válni a világnak, így elfogadtam, hogy egyszer belőlem is papír legyen. 

Anyám, apám története

Sziasztok! :)

Tudom, hogy viszonylag régen posztoltam bármit is, és most igazából nem vagyok otthon. Biztosan nem tudjátok rólam sokan, vagy abszolút nem tudjátok, de én cigány lány vagyok, és jelenleg egy médiaképzésen veszek részt Nagykőrösön egy roma női tábor keretein belül. Élvezem, bár vannak konfliktusok, konkrétan szarnak vagyok nézve, de mindegy, erről ennyit. :D

Tehát a különböző feladatok közé tartozott egy történet írása, azzal a témával, hogy "Anyám, apám története" lehetett személyes vonatkozása is, én teljesen kitaláltam egy sztorit, amit szeretnék megosztani veletek.

A novella a Romédia Alapítvány, Roma Női Tábor 2015 keretein belül íródott.
Hallgassatok közben Ludovico Einaudit. :)

https://www.youtube.com/watch?v=OWKgHFFKA-c

Soha nem lesz vége

Már tudtam. Már akkor tudtam, amikor átléptem a házunk kapuján. Az ember megérzi ezt. Ezt a fajta rosszat. Megtorpantam, és hevesen dübörgő szívvel, remegő kezekkel néztem fel a valamikor még otthonnak nevezhető házra. A házra, amelyben nincs melegség és nyugalom, csak a rideg valóság.

A valóság, melyből minden reggel menekülök, de sosem szabadulhatok.

Felszívtam magam levegővel, és elindultam. Hiszen már számtalanszor átéltem ezt. Semmivel sem lehet rosszabb, mint az előző alkalmak. Reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem, amikor résnyire nyitottam a bejárati ajtót. Csend fogadott, de ez a csend ordított. Bántotta a fülemet és féltem attól, ami esetleg beljebb lépve fogadhat.

Az iskolai táskám pántját mentőövként szorítottam a vállamon, lassan lépkedtem előre, a nappalit elérve félelemtől tág pupillákkal néztem körbe, keresve a pontot ahol megpillanthatom őt.

Nem mertem fellélegezni, amikor sehol sem találtam, csak a szobámba indultam. A folyosón találkoztam anyával. A tekintete fásult és üres volt. Semmitmondó. Szemei beesve, tartása kissé görnyedt, termete apró, az elmúlt évek megsokszorozva köszöntek vissza egész lényéről. Meglepődött, amiért korábban értem haza, mint várta volna, és egy egészen rövid pillanatig láttam megcsillanni a felismerést a szemeiben. Nem kérdeztem tőle semmit, ő pedig csak a hálójuk felé biccentett, innen tudtam, hogy alszik. Tovább indultam, a szobámba érve megkönnyebbülten dobtam le a táskám a földre és az ágyamra ültem. Lehunytam a szemeimet és próbáltam megnyugodni. Átöltöztem, a hosszú ujjút lecseréltem egy pólóra, múló zúzódásaim foltját néztem, amik harsogva hirdették azt, ami ebben a házban történik. Mielőtt a gondolatok eluralkodtak volna rajtam, az ajtóm nyikorogva nyílni kezdett. Odakaptam a pillantásomat, és amikor megláttam egy selymes barna hajzuhatagot a szívemet átjárta a boldogság. Félve pillantott fel rám, széttártam a karjaimat, ő pedig közéjük sétált. Ő az, aki miatt tűrök és maradok. Mert nem hagyhatom őt magára. Őt és az anyámat.

Késő délután kezdődött. A húgom a földön rajzolt, én pedig őt figyeltem. Aztán meghallottuk a mély, dörmögő hangot, ahogy egyre hangosabban kiabál. Felpattantam az ágyról, ösztönös és öntudatlan reflex volt, hogy a húgom elé léptem.

- Maradj itt, jó? – kérdeztem tőle, rámosolyogtam, ő bólintott, én pedig kinyitottam az ajtót. A kiabálás még hangosabbá vált, ahogy mentem előre, egyre inkább hatalmába kerített a félelem. A tenyeremet ragacsos verejték lepte el, a légzésem felgyorsult, szinte éreztem, ahogyan száguldozik a vér az ereimben, de nem tudtam megállni. Ahogy a folyosó végére értem, már láttam is.

Nem tudtam, miért kezdett kiabálni, de ez nem is volt fontos. Mindenért kiabált. Az alkohol orrfacsaró bűze nemcsak a helyiséget lepte el, az ő elméjét is elködösítette, olyan tettekre késztetve, amire csak beteg emberek képesek.

Tehetetlenül néztem, ahogy újabb és újabb csapásokat mér a halkan síró anyámra, aki nem védekezik, csak tűri és várja, hogy az apán kitombolja magát és véget érjen.

Viszont ez sosem fog véget érni. 

Apró ujjak fonódtak az én izzadó ujjaimra, lepillantottam és a rémület ekkor már kézzel tapintható volt. Nem maradt a szobában. Amikor könnyes szemekkel szólította meg őt, aztán anyut, egy pillanatra megfagyott a levegő. Megszorítottam a kicsi kezét és a hátam mögé toltam. Véreres szemek szegeződtek rám, aztán lassan elindult felénk. A szívem a fülemben dobogott, de tudtam, hogy ki fogom állni. Csak hogy ő nem engem nézett. Anyám sikoltása velőt rázó volt és iszonyúan fájdalmas, akkor, amikor elmarta őt mellőlem. Az események pedig felgyorsultak.

A falnak lökte a húgomat, bennem pedig lángra lobbant a düh. Anyám már talpon volt, és elindult felénk.

Kétségbeestem. Elkapta nekiütköző csuklómat, hátracsavarta, mérhetetlen undorral nézett rám, majd nekem esett. Kezének csattanásait már szinte nem is éreztem, csak azt akartam, hogy kerüljön minél távolabb a húgomtól.

A konyhába lökdösött, éreztem arcomon csorogni a forró könnyeimet, de nem jutottak el a tudatomig. Valahonnan távolról érzékeltem, hogy anyám hangosan zokog és kérleli, hagyja abba, aztán azt, hogy valamit lesodort a pultról az ütésével, és az csörömpölve ér földet, aztán már én magam is ott vagyok, összegömbölyödve, érezve az újabb és újabb rúgásokat a testem felületén.

Amikor már mindenem zsibbadt és érzéketlenné váltam, tompuló tudatomon áthasított egy kiáltás. A hangok összesűrűsödtek, anyám kezét éreztem az arcomon, kivehetetlen szavak hagyták el ajkait, szemeimmel követtem mozgását, a falhoz rohant, ahol a húgom volt. Idegen kiáltások harsantak fel, távolról autók szirénáját hallottam, és mielőtt engedtem volna a hívogató sötétségnek, egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem: vége van.