Fehér

Ma más érzésekkel keltem, mint eddig. Nem voltam elcsigázott és fáradt. Nem gondolkodtam semmin, minden kristálytisztán élt a tudatomban. Tudtam mit és hogyan fogok csinálni.

Az ablakon kinézve láttam, hogy süt a nap, de biztos voltam abban, hogy hideg van. Így hát lassan elkészültem, melegen öltöztem, felkaptam egy füzetet, betettem a táskámba és elindultam.

Felnéztem az egyetem épületére, és tudván, hogy késésben vagyok, rágyújtottam. Ráérősen és nyugodtan. Számolgattam magamban a perceket, de semmi másra nem gondoltam. Nem volt már mind gondolkodni. Eldobtam a csikket, megkerestem a termet és leültem, hogy végig hallgassam a maradék egy órát az előadásból.

Elővettem a füzetem és egy tollat, kinyitottam egy tetszőleges oldalon, és írni kezdtem.

Találkoztam a barátommal egy pár szóra.
Szeretem őt.
Neki adtam mindenem. Pedig lehet, hogy ő nem is kérte. De én neki akartam adni mindenem.
Megromlott a kapcsolatunk. Már nem örül úgy, amikor találkozunk. Már nem beszélget velem. De szeret.
Tudom.
Az ember változik. Mi is változtunk. Már nem olyan boldog velem. De velem van. Mert szeret. De ez elég?
Én ennél többet nem tudok adni. Ennyim van. Mindenem az övé. Magamnak nem hagytam semmit. De nem is kell. Már nem kell.

Csókokat kért. Pedig tegnap összevesztünk. Adtam neki. Meghasadt a szívem, elfordultam, hogy ne lássa könnyes szemeimet. Sajnálom őt.

A könyvtárban befejeztem az írásaimat. Újra felöltöztem és elindultam. Felhívtam az anyukámat. Lerázott, olyan helyen volt, ahol nem tudott beszélni, így letettük.

Fiatal vagyok. Szép. Meg okos. És csinos. Kedves, törődő, figyelmes, nyitott, vidám, humoros, jó lelkületű, önzetlen, szerelmes, családcentrikus. Önfeláldozó.

Félénk, érzékeny, konfliktuskerülő, gyenge, bátortalan, hirtelen haragú, hangos, vehemens, önzetlen, szerelmes, családcentrikus. Önfeláldozó.

Ismerem magam. A jó tulajdonságaimmal és a hibáimmal együtt. Ilyen vagyok. Néha elfogadom, néha nem. Néha másnak akarom láttatni magam.

Könnyednek, abszolút megértőnek és elfogadónak, vasakaratúnak, érdektelennek, erősnek. Erősnek.

De ez hazugság. Már nem tudok ilyen lenni. És nem is akarok. Mert nem kapok érte cserébe semmit. Hálát sem. Szeretetet sem.
De minek is? Így nem kell. Mert ez nem én vagyok.

Elfáradtam. Már nem akarok semmit. Az élet nem fenékig tejfel, én pedig ezt is tudom. A vágyaim és álmaim egyre halványodnak, homályosodnak, mert már nem akarok semmit.

És mióta tudom, hogy nem akarok semmit, jól vagyok. Megnyugodtam és nem feszengek.

Nem kiabálok senkivel, mindenkinek azt mondom, amit tudom, hogy hallani akar. Magammal vagyok csak őszinte. És ez a lényeg.

Ma meg fogok halni.

Mert én így döntöttem. Nem tudom, Isten be fog-e engedni az országába, de az álmomban azt mondta: „Veled leszek mindvégig!”
Ennél többre nincs szükségem.
Álmomban elmondtam Istennek és Jézusnak, hogy miért teszem meg. Elfogadták. Az álmomban fehér volt minden.

Tiszta, erős, igazságos, bűntelen és ártatlan. Vonzott a fehérség. A vakító fehérség.
Ezért keltem magabiztosan.

Hazaértem. Egyedül ettem. Nem esett jól. Nem szeretek egyedül enni. Elmosogattam, rendet raktam, lezuhanyoztam, hajat mostam, felvettem egy fehér farmert és fehér felsőt. A füzetemből kitéptem a lapokat. Az ágyamra tettem őket. Tudtam, hogy estig egyedül leszek a lakásban, alig múlt dél.

Nem akartam csúnya halált. Csak el akartam aludni. Összeszedtem mindenféle gyógyszert, amikről tudtam, hogy nem szabad nagy dózisban bevenni őket. És alkoholt. Mindet bevettem.

Lefeküdtem az ágyra, a papírlapok mellé. Eszembe jutott mindenki, akiket szeretek. Elfedte a könny a szemeimet. Talán nem kellene még elmennem…

Hiányzott az anyukám. És a szerelmem.
De túl sokat szenvedtem egyedül, magamban, úgy, hogy senkit sem érdekelt, összetörök ott belül.

És én összetörtem. A gyémánt sem bírja a sorozatos ütéseket. Egyszer csak megreped, aztán már könnyebben törik.
Felrémlett mit fogok okozni. Mit fognak érezni… bűntudatuk lesz és gyászolni fognak. De önzőnek kell lennem. Most már igen.

A hívogató sötétség körülölelt én pedig mosolyogva dőltem kitárt karjaiba. És vártam, hogy a sötétség fényre váltson, a feketéből végre vakító fehér legyen.

Fekete

Szürreálisnak és talán nonszensznek is mondható, hogy miként állok a tükör előtt, és próbálom a lehető legszebb énemet, arcomat elővarázsolni különböző sminkszerek segítségével. Nyugodt voltam és iszonyatosan elcsigázott. Valahol mélyen nem is értettem, hogy mit is csinálok. Viszont azt tudtam, hogy csinálnom kell. Muszáj. Magam miatt.

Ha elmosolyodnék, teljes lenne az összkép. Szép vagyok.

Elléptem a tükörtől, a szekrényem ajtaját tártam ki. Nem jelentett kihívást, vagy nehézséget kiválasztani a ruhát, magabiztosan nyúltam érte. Minden túl egyszerűnek tűnt. A smink, a haj, a ruha… lehet, hogy egy fekete üveg telepedett tompult tudatomra, mely mozgat ilyen elhivatottan?

Lehet, hogy ez nem is én vagyok. Ez az elegáns, kontyot viselő, fekete ruhás csinos nő. Lehet, hogy csak ilyennek látom magam? Vagy ilyennek láttatom?

Mindenesetre elindultam.

Meleg van. Melegem van. A ruha miatt. Az anyaga és színe csak úgy szívja magába a meleget. A fekete végső soron nem is szín. Csak egy valami, ami elszív és elsüllyeszt mindent. Másik ruhát kellett volna felvennem.

Lassan sétáltam. Hova sietnék? Nem is akarok odamenni. Mégis megyek.

Megálltam. Nem tudom miért, egyszerűen megálltam. Felvillant a kérdés a fejemben: Biztos akarod ezt? A "biztos" szó piros fénnyel villogott a tudatomban, jelezvén a kérdés súlyosságát. Körbenéztem.

Zöld fák.

Fényes, meleg nap.

Csicsergő madarak.

Csevegő emberek.

Hangos dudaszó.

Összerezzentem a hangra, felkaptam a fejem és sietve továbbindultam. Amint odaértem, minden porcikám azt sugallta, hogy forduljak vissza. De nem tehettem.

Rengeteg ember volt. Messziről hallottam a zenét. Itt nem sütött a Nap. Nem csicseregtek a madarak.

Sírtak az emberek.

A daltól, ami szólt, végigfutott a testemen a libabőr. Nem akartam beljebb menni. Elfedte a szemeimet a könny. Láttam, hol tömörültek össze. Felismertem mindenkit. Annyira sok volt a feketéből, hogy bántotta a szememet. Láttam az anyját. Össze volt törve. És körülötte mindenki más is.

Nem tudtam, hova állhatnék. Ott lenne a helyem. Mellette. De nem mehetek oda. A szemeimmel pásztáztam az embereket, és megakadt a tekintetem egy valakin. Észrevett ő is, sebes léptekkel azonnal közeledni kezdett. Nem akartam. Rájöttem, hogy senkit sem akarok a közelembe. Odaért és szorosan megölelt. Bennakadt a levegő a tüdőmben a hevességétől, de visszaöleltem. Ő mondta el nekem.

Nem tudtam már gondolkodni. Sok volt az impulzus. Túl sok. Meg akartam szólalni, de a torkomat elszorította valami, amit nehezen küzdöttem le.

- Látni akarom – ez nem az én hangom volt. Három napja nem hallottam a saját hangom. Érdes volt, remegős, magabiztos, elszánt, de egyben félszeg. Elgyötört. Ő nem válaszolt, a karomat az övébe fűzte és elindultunk. Az emberek utat engedtek és végignézték, mintha csak az oltárhoz vonulnék. Bárcsak erről lenne szó. A gondolat elszomorított. Meghasadt a szívem. Könnyek csorogtak az arcomon; nem tudom, mikor törtek fel belőlem. A következő szürreális gondolatom az volt, hogy hiába sminkeltem. Ez keserű mosolyt csalt az arcomra.

A fekete, fényes, csillogó koporsó gyönyörű volt a maga módján. De gyűlöltem. Teljes szívemből. Megkapaszkodtam a peremében, ahogy ránéztem. Nem foglalkoztam a valószínűleg döbbent, akár rosszalló tekintetekkel.

Ez nem ő volt. Művien beállították. Mintha egy enyhe mosoly is lett volna hideg szája szegletében. Nem tudtam, mit kezdjek remegő kezeimmel. Meg akartam érinteni. Viszont féltem attól, amit éreznék. Ha nem olyan lesz, mint amire emlékszem, össze fogok törni. Csábított arca rezzenetlensége, nem tudtam végül uralkodni mozdulni akaró kezeimen. Megérintettem arcát és belém csapott a felismerés. Tudtam, hogy hideg lesz. Számíthattam volna rá. Mi tarthatná melegen? Jéghideg arcának érintése volt az a pillanat, amikor végérvényesen tudatosult bennem, hogy elment. Elment egy talán jobb helyre.

Van jobb hely annál, ahol velem lehet?

Nekem ez már nem jó. Nélküle. Nem tudok nélküle tovább boldogan élni. Nekem ő volt az élet.

Volt.

Elhúztam a kezem, hátráltam egy lépést, és a tömegbe bújtam. Végig akartam kísérni útján. De úgy érzem, most én is meghaltam. Hogyan lehetnék jelen egy ilyen helyzetben? Feltört belőlem a keserű zokogás, hangosan, úgy, ahogyan egy páran adják jelét fájdalmuknak.

Nem tudtam kontrollálni érzéseimet. Fullasztó sötétség vett körül, és úgy éreztem nincs menekvés. Elmémet beborította a feketeség. Ránéztem az anyjára. Ő nem nézett rám. Mereven bámulta a koporsót és folytak a könnyei. Megráztam a fejem, hogy tisztuljon a tudatom, de nem segített. Amikor elindult a gyászmenet a kihelyezett sírhelyhez, automatikusan követtem az embereket. Belenéztem a gödörbe. Az egy gödör.

Ezentúl itt lesz? Bezárva? Erre a mély, rideg, sötét helyre?

Ahogy elkezdték leengedni hosszú idő után, elfordítottam a fejem. Nem tudtam végignézni. Utat törtem és elindultam kifelé. Lépteim nehézkesek voltak, a fejem zúgott, a látásom homályos volt. Meg kellett támaszkodnom valamiben. Talán egy fában. Megkérdeztem Istent miért csinálta ezt? Vele? Velem? A családjával? Mi dolga van ezzel a fiatal fiúval? Miért nem adott még neki időt? A válasz nem jött, türelmem nem volt. Menekülni akartam erről a helyről, és soha nem akartam visszajönni. Nem úgy távoztam, ahogyan idejöttem.

Nem voltam elegáns, csinos és szép. Meggyötört és erőt vesztett voltam. A világ színtelenné vált és komorrá. Nem tudtam mosolyogva felnézni az égre és örülni a napsütésnek és a bárányfelhőknek. Úgy mentem haza, hogy a földet néztem a lábam előtt és imádkoztam, hogy minél előbb hazaérjek. Hogy levehessem ezt a ruhát, kibonthassam a hajam, lemoshassam a sminkem és befekhessek az ágyamba. Az ágyba, mely ezentúl egy emberé. Nem kettőé.

A gondolat tőrdöfésként ért.
Végigsétáltam a lakáson. Éreztem az illatát. Mindenhol. Azt az intenzív parfüm illatot, amit imádott és a cigarettafüst keverékét. Amit úgy szerettem. Soha nem mondtam neki, de szerettem. Az ő volt. Egy doboz bontott cigaretta hevert az étkezőasztalon. Az övé. Nem akartam elfogadni, hogy nem lesz itt többé. Hogy nem kell veszekednem senkivel, hogy ne dohányozzon idebenn. Hogy ne dobálja szét a zoknijait. Hogy pakoljon el maga után. Hogy ne igyon sok kávét és energiaitalt, mert rosszat tesz neki. Nincs kivel vitatkozzak többé. Nincs kiért aggódjak.

Nincs kit szeretnem.

A felismerés sokkoló volt. Mit fogok csinálni? Hogy fogom ezt túlélni? Nélküle? Sehogy.

Erre nincs gyógyír, vagy megoldás.

Szeretni akartam öregkorig. Tudom, hogy szeretni is fogom. A szeretet nem múlik el. Velem marad örökké, a szívemben. Csak hogy ez nem vigasz. Ez semmi sem. Minden és semmi.

Ez olyan, mint a fekete szín, ami nem is szín. Nem szín, mégis azt mondjuk rá, hogy az. Ez a fekete szín, most eltemetett engem is. Bezárt egy sötét helyre, melyből nincs kiút. Egy csapdába. Csak akkor szabadulhatok, ha meglátom a fényt. A fehér színt – bár az sem szín. Ha visszaadja nekem valaki azt, hogy amikor esténként meghallom az ajtó előtti motoszkálást és kulcszörgést, majd a felvillanó mosolyát, ahogy köszön és kimondja a nevemet, magához ölel és megcsókol… ha valaki ezt visszaadja nekem, majd akkor beszélek kiútról és fényről.

Addig viszont marad a feketeség. 

Egyedül

Mindenem fáj.

Kinyitottam a szemem reggel, a Nap besütött az ablakon, a plafonról árnyékok játéka vetődött vissza. Idilli hangulat. Egyedül voltam. Átizzadtam a pizsamám… meleg éjszaka volt október közepéhez képest. Felültem az ágyban, ekkor észleltem mennyire fáj mindenem. A bűnös ágyra tekintettem, de már nem volt mit tenni. Az ajtón lévő tükörben szembenéztem mélabús, beesett szemű ábrázatommal. A szemeim alatti, sötét, mély árkok árulkodtak rossz alvásomról, mely napok óta fennáll. Lassan öltöztem le, farkasszemet nézve önmagammal.

Csinos voltam. Talán egy kicsit sovány. De így szerettem magam. Legalábbis régebben biztosan ezt gondoltam volna. Most csak a sötét, beesett szemeimet, kiálló kulcscsontjaim, vékony formátlan combjaimat láttam.

A zuhanyrózsa vízpermete ellazított. Fájó csontjaim a meleg víz hatására enyhülni kezdtek. De tudtam, hogy ez csak pillanatnyi érzés. Elmúlik, ahogy minden áldott nap.

A törölköző érdessége nem esett jól érzékeny bőrömnek, ezért csak magam köré tekertem. Ezúttal nem néztem a tükörbe. Csak felöltöztem és elindultam. Az emberek között sétáltam, elvesztem a tömegben. Megálltam és körbenéztem. Telefonáló, egymással beszélgető, nevető, siető emberek színes kavalkádja az egész város. Én vagyok az egyetlen álló pont. Már nem is tudom, miért léptem ki a szobából. Talán én magam is elhittem, hogy képes leszek rá. Naiv elgondolás volt magamhoz képest is. Vagy talán csak ki akartam szabadulni a szobám négy fala közül. Elég ambivalens érzéseim vannak. Nem bírok egyedül lenni, így eljövök otthonról, de nem akarok mással sem lenni.  Talán az embertömeg elég. Mintha nem is lennék már egyedül… vagy mintha soha nem lettem volna ennyire egyedül.