Fekete

Szürreálisnak és talán nonszensznek is mondható, hogy miként állok a tükör előtt, és próbálom a lehető legszebb énemet, arcomat elővarázsolni különböző sminkszerek segítségével. Nyugodt voltam és iszonyatosan elcsigázott. Valahol mélyen nem is értettem, hogy mit is csinálok. Viszont azt tudtam, hogy csinálnom kell. Muszáj. Magam miatt.

Ha elmosolyodnék, teljes lenne az összkép. Szép vagyok.

Elléptem a tükörtől, a szekrényem ajtaját tártam ki. Nem jelentett kihívást, vagy nehézséget kiválasztani a ruhát, magabiztosan nyúltam érte. Minden túl egyszerűnek tűnt. A smink, a haj, a ruha… lehet, hogy egy fekete üveg telepedett tompult tudatomra, mely mozgat ilyen elhivatottan?

Lehet, hogy ez nem is én vagyok. Ez az elegáns, kontyot viselő, fekete ruhás csinos nő. Lehet, hogy csak ilyennek látom magam? Vagy ilyennek láttatom?

Mindenesetre elindultam.

Meleg van. Melegem van. A ruha miatt. Az anyaga és színe csak úgy szívja magába a meleget. A fekete végső soron nem is szín. Csak egy valami, ami elszív és elsüllyeszt mindent. Másik ruhát kellett volna felvennem.

Lassan sétáltam. Hova sietnék? Nem is akarok odamenni. Mégis megyek.

Megálltam. Nem tudom miért, egyszerűen megálltam. Felvillant a kérdés a fejemben: Biztos akarod ezt? A "biztos" szó piros fénnyel villogott a tudatomban, jelezvén a kérdés súlyosságát. Körbenéztem.

Zöld fák.

Fényes, meleg nap.

Csicsergő madarak.

Csevegő emberek.

Hangos dudaszó.

Összerezzentem a hangra, felkaptam a fejem és sietve továbbindultam. Amint odaértem, minden porcikám azt sugallta, hogy forduljak vissza. De nem tehettem.

Rengeteg ember volt. Messziről hallottam a zenét. Itt nem sütött a Nap. Nem csicseregtek a madarak.

Sírtak az emberek.

A daltól, ami szólt, végigfutott a testemen a libabőr. Nem akartam beljebb menni. Elfedte a szemeimet a könny. Láttam, hol tömörültek össze. Felismertem mindenkit. Annyira sok volt a feketéből, hogy bántotta a szememet. Láttam az anyját. Össze volt törve. És körülötte mindenki más is.

Nem tudtam, hova állhatnék. Ott lenne a helyem. Mellette. De nem mehetek oda. A szemeimmel pásztáztam az embereket, és megakadt a tekintetem egy valakin. Észrevett ő is, sebes léptekkel azonnal közeledni kezdett. Nem akartam. Rájöttem, hogy senkit sem akarok a közelembe. Odaért és szorosan megölelt. Bennakadt a levegő a tüdőmben a hevességétől, de visszaöleltem. Ő mondta el nekem.

Nem tudtam már gondolkodni. Sok volt az impulzus. Túl sok. Meg akartam szólalni, de a torkomat elszorította valami, amit nehezen küzdöttem le.

- Látni akarom – ez nem az én hangom volt. Három napja nem hallottam a saját hangom. Érdes volt, remegős, magabiztos, elszánt, de egyben félszeg. Elgyötört. Ő nem válaszolt, a karomat az övébe fűzte és elindultunk. Az emberek utat engedtek és végignézték, mintha csak az oltárhoz vonulnék. Bárcsak erről lenne szó. A gondolat elszomorított. Meghasadt a szívem. Könnyek csorogtak az arcomon; nem tudom, mikor törtek fel belőlem. A következő szürreális gondolatom az volt, hogy hiába sminkeltem. Ez keserű mosolyt csalt az arcomra.

A fekete, fényes, csillogó koporsó gyönyörű volt a maga módján. De gyűlöltem. Teljes szívemből. Megkapaszkodtam a peremében, ahogy ránéztem. Nem foglalkoztam a valószínűleg döbbent, akár rosszalló tekintetekkel.

Ez nem ő volt. Művien beállították. Mintha egy enyhe mosoly is lett volna hideg szája szegletében. Nem tudtam, mit kezdjek remegő kezeimmel. Meg akartam érinteni. Viszont féltem attól, amit éreznék. Ha nem olyan lesz, mint amire emlékszem, össze fogok törni. Csábított arca rezzenetlensége, nem tudtam végül uralkodni mozdulni akaró kezeimen. Megérintettem arcát és belém csapott a felismerés. Tudtam, hogy hideg lesz. Számíthattam volna rá. Mi tarthatná melegen? Jéghideg arcának érintése volt az a pillanat, amikor végérvényesen tudatosult bennem, hogy elment. Elment egy talán jobb helyre.

Van jobb hely annál, ahol velem lehet?

Nekem ez már nem jó. Nélküle. Nem tudok nélküle tovább boldogan élni. Nekem ő volt az élet.

Volt.

Elhúztam a kezem, hátráltam egy lépést, és a tömegbe bújtam. Végig akartam kísérni útján. De úgy érzem, most én is meghaltam. Hogyan lehetnék jelen egy ilyen helyzetben? Feltört belőlem a keserű zokogás, hangosan, úgy, ahogyan egy páran adják jelét fájdalmuknak.

Nem tudtam kontrollálni érzéseimet. Fullasztó sötétség vett körül, és úgy éreztem nincs menekvés. Elmémet beborította a feketeség. Ránéztem az anyjára. Ő nem nézett rám. Mereven bámulta a koporsót és folytak a könnyei. Megráztam a fejem, hogy tisztuljon a tudatom, de nem segített. Amikor elindult a gyászmenet a kihelyezett sírhelyhez, automatikusan követtem az embereket. Belenéztem a gödörbe. Az egy gödör.

Ezentúl itt lesz? Bezárva? Erre a mély, rideg, sötét helyre?

Ahogy elkezdték leengedni hosszú idő után, elfordítottam a fejem. Nem tudtam végignézni. Utat törtem és elindultam kifelé. Lépteim nehézkesek voltak, a fejem zúgott, a látásom homályos volt. Meg kellett támaszkodnom valamiben. Talán egy fában. Megkérdeztem Istent miért csinálta ezt? Vele? Velem? A családjával? Mi dolga van ezzel a fiatal fiúval? Miért nem adott még neki időt? A válasz nem jött, türelmem nem volt. Menekülni akartam erről a helyről, és soha nem akartam visszajönni. Nem úgy távoztam, ahogyan idejöttem.

Nem voltam elegáns, csinos és szép. Meggyötört és erőt vesztett voltam. A világ színtelenné vált és komorrá. Nem tudtam mosolyogva felnézni az égre és örülni a napsütésnek és a bárányfelhőknek. Úgy mentem haza, hogy a földet néztem a lábam előtt és imádkoztam, hogy minél előbb hazaérjek. Hogy levehessem ezt a ruhát, kibonthassam a hajam, lemoshassam a sminkem és befekhessek az ágyamba. Az ágyba, mely ezentúl egy emberé. Nem kettőé.

A gondolat tőrdöfésként ért.
Végigsétáltam a lakáson. Éreztem az illatát. Mindenhol. Azt az intenzív parfüm illatot, amit imádott és a cigarettafüst keverékét. Amit úgy szerettem. Soha nem mondtam neki, de szerettem. Az ő volt. Egy doboz bontott cigaretta hevert az étkezőasztalon. Az övé. Nem akartam elfogadni, hogy nem lesz itt többé. Hogy nem kell veszekednem senkivel, hogy ne dohányozzon idebenn. Hogy ne dobálja szét a zoknijait. Hogy pakoljon el maga után. Hogy ne igyon sok kávét és energiaitalt, mert rosszat tesz neki. Nincs kivel vitatkozzak többé. Nincs kiért aggódjak.

Nincs kit szeretnem.

A felismerés sokkoló volt. Mit fogok csinálni? Hogy fogom ezt túlélni? Nélküle? Sehogy.

Erre nincs gyógyír, vagy megoldás.

Szeretni akartam öregkorig. Tudom, hogy szeretni is fogom. A szeretet nem múlik el. Velem marad örökké, a szívemben. Csak hogy ez nem vigasz. Ez semmi sem. Minden és semmi.

Ez olyan, mint a fekete szín, ami nem is szín. Nem szín, mégis azt mondjuk rá, hogy az. Ez a fekete szín, most eltemetett engem is. Bezárt egy sötét helyre, melyből nincs kiút. Egy csapdába. Csak akkor szabadulhatok, ha meglátom a fényt. A fehér színt – bár az sem szín. Ha visszaadja nekem valaki azt, hogy amikor esténként meghallom az ajtó előtti motoszkálást és kulcszörgést, majd a felvillanó mosolyát, ahogy köszön és kimondja a nevemet, magához ölel és megcsókol… ha valaki ezt visszaadja nekem, majd akkor beszélek kiútról és fényről.

Addig viszont marad a feketeség.