Three Days

Három nap

A cigarettafüst kavargását nézte a levegőben. Pillantását nem tudta elszakítani a füst játékától, elméje üres volt, tekintete szintén és talán a szíve is.

A vékony lepedőt felhúzta a vállára, kinyújtotta elgémberedett lábait és felpillantott a narancsos fényben úszó égboltra. Napkelte volt, meztelenül ült kint a teraszon és cigarettázott. Arra gondolt, szeretne minden egyes nap így kelni. Napfelkeltére egy cigarettával. Többre nincs szüksége.

A nyitott teraszajtón átnézve, látta, hogy a férfi még mélyen alszik. Mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Egy pillanatra bevillant az agyában, hogy édes csókokkal hinti férfias, markáns arcát, kényeztető reggelivel látja el és nem megy haza. Egy kicsit el is mosolyodott. De aztán lehervadt a mosoly az arcáról, mert rápillantott a cigarettát tartó kezére. Egyszer s mind… elment a kedve mindentől. Az egész naptól, ami rá várt. Tekintetét inkább visszafordította a Nap felé és szívott egy mélyet a halált hozó nikotinrúdból.

Elmerengett, miközben a füstöt nézte, ahogy elegyedik a levegővel.

Nem túloz, ha azt mondja ez volt élete legjobb három napja. Sosem mondhatta magára, hogy habzsolja az életet. Sosem élvezte ki a számára adatott lehetőségeket. Mindent és mindenkit elutasított. Még csak 23 éves. Ott kellene tartania, mint a korabeli lányoknak. Izgatottan várni, hogy elkezdődjön a nagybetűs ÉLET, karriert építeni, megismerni egy remek embert, aki lehet lelke másik fele, a szerelme. De ő ezt nem kívánhatta, mert nem is vágyott rá.

Csak most döbbent rá, hogy de. Igenis vágyik rá. De már túl késő. Amikor menekülhetett volna… az a hajó már rég elment.

Mégsem bánt meg semmit. Állítja, hogy semmit sem csinált volna másként. Úgy gondolta, ha a sors ezt kívánta neki, akkor ő elfogadja.

-          Nem jön vissza hozzám? – kérdezte egy rekedt, mély, kissé álmos hang, mely felébresztette őt az elmélkedésből és visszarántotta a való világba.

-          Csak elszívom a cigimet – válaszolta nyugodt, halk hangon.

-          Siessen. Kihűl a hely mellettem – szeme sarkából látta, hogy a férfi a szemét dörzsölgeti.

Nem váratta meg a férfit. A csikket elnyomta a csempézett terasz padlóján, nehézkesen felállt, vigyázva, hogy a vékony lepel takarja teste intim részeit és lassan elindult vissza a házba. Mielőtt visszaindult volna az ágyban váró férfihez, a fürdőszobát vette célba, hogy fogat moshasson. Tudta, hogy nem szereti a cigaretta szagot, így megkímélte őt a kellemetlenségektől. És magát is. Csak ezután telepedett le a férfi mellé az ágyba.

-          Miért takargatja magad? Netán szégyellős? – kérdezte a férfi pimasz hangon, ami apró mosolyra fakasztotta a nőt.

-         Talán annak kellene lennem? Nem vagyok az. Már mindent látott belőlem – megszabadította testét a lepedőtől és rámeredt a vele szemben fekvő emberre. Még mindig nem tudja, miért nem tegezik egymást. De olyan helyénvalónak tűnt, hogy nem vetette fel a kérdést. Kevésbé volt bizalmas így a beszélgetés.

-          Ez így igaz. De nem emlékszem mindenre kristálytisztán – jelentette ki és egy óvatos csókot lehelt a nő ajkaira. Nem érzett tiltakozást, ezért felemelte jobb kezét és simogatni kezdte. Kezével becézte a nő testét.

A nő nem gondolkodott. Egyrészt nem mert, másrészt nem volt értelme. Már megtörtént, és nem tudja visszafordítani.

Egyrészt bánja, hogy eljött, és három nap pihenőt kért, mert ha nem jön el, nem ismeri meg ezt az embert. Másrészt, viszont ha nem jön el, akkor nem ismeri meg ezt az embert. Ezt az embert, aki három nap alatt olyan sok színt hozott az életébe, hogy belesajdult a szíve. Megbánta, hogy beleegyezett a férfi meghívásába, hogy megengedte, hogy hazahozza, megbánta, hogy megismerte.
Ezt a gondolatot szinte rögtön törölte. Mert nem így van. Ezt nem bánja.

Ahogy kinyitotta eddig összeszorított szemét, látta, hogy ez a jóképű férfi milyen odaadással simogatja, mennyi érzelem van a szemeiben és hogyan mosolyog rá. Boldog volt.

Tudta, hogy nem csak ő érezte azt a szíve mélyén. Tudta, hogy a férfi is így érez. Kezét felemelteés elsöpört egy kósza tincset a szeméből. A mozdulat közben megállt, mert megpillantotta a gyűrűt az ujján.

Az eljegyzési gyűrűjét, amit utazása napján áttett a középső ujjára. A szomorkás mosoly végleg lehervadt az arcáról.

A következő pillanatban, elhatározta, hogy megacélozza magát, kemény lesz, mert ezzel könnyebbé teszi a helyzetet magának. Gyorsan és könyörtelenül akarta közölni a férfivel, hogy férjhez megy. Ezért a férfi kezét levette a testéről és elengedte.

-          Ma férjhez fogok menni – jelentette ki, magabiztosan sziklaszilárd tekintettel. A férfi ledöbbent, arcáról az érzelmek azon nyomban eltűntek és nem tudott megszólalni. Ezért a nő folytatta. – El kell mennem. Méghozzá hamarosan. A ceremónia délután háromkor kezdődik. Nem késhetem le a saját esküvőmet – tartott egy kis szünetet, hogy lelkierőt gyűjtsön és folytatta. – Egy éve jegyzett el, rögtön igent mondtam – felemelte a kezét és a gyűrűt áttette a gyűrűs ujjára. Pár pillanatig nézte, majd leeresztette a kezét. – Remek ember. Jó életem lesz mellette – mondta, talán magát akarta meggyőzni ezzel a mondattal. Nem beszélt tovább, mert tudta, hogy sírna. Nem akart sírni ez előtt az ember előtt.

-          Hát menjen – válaszolta nyugodt hangon és elfordította a fejét a nőről. – Vagy maradjon. A döntés az ön kezében van.

-          Miért akar döntés elé állítani? Kijelentettem, hogy ma férjhez megyek.

-          Hallottam – bólintott és kezeit a feje alá rakta. Testéből, egész lényéből csak úgy áradt a nyugalom. – Mi szél hozta ide?

-          El akartam jönni a zűrzavarból. Minden a feje tetején áll, és féltem megbolondulok. El kellett jönnöm, hogy lecsillapodhassak.

-          És sikerült?

-          Mondhatni – most a nő bólintott egy bizonytalant. Összeráncolta a szemöldökét, nem tudta, miért beszél vele még most is a férfi, ahelyett, hogy üvöltözne vele és elküldené az otthonából.

-          Maga nem akar innen elmenni.

-          Miért mondja ilyen magabiztosan?

-          Mert kiismertem magát. És mert látom a tekintetében, hogy nem akar menni. Minden porcikája ezt diktálja. Még a szíve is, bármennyire akarja ezt elnyomni.

-          Maga nem ismer engem! Nem bírálhat engem! – emelte fel a hangját a nő.

-          Én nem bíráltam magát, asszonyom – amikor meghallotta, hogy asszonyomnak szólítja, összeszorult a szíve.

-          El kell mennem. Sajnálom, hogy nem kötöttem ki találkozásunkkor, hogy férjhez fogok menni.

-          Én nem, asszonyom. De ha azt érzi, hogy tényleg mennie kell, én nem tarthatom vissza. Hát menjen – ez a finom invitálás nem hagyta nyugodni a nőt. Hiába a kijelentés, még mindig csak feküdt a férfi mellett és nem tudott megmozdulni. Ezt nem így képzelte el. – Vagy maradhat is. Férjhez menni nem kötelességből kell – a nő ijedten kapta a fejét a férfira. Vajon mit tudhat?

-          Honnan veszi, hogy én kötelességből akarok férjhez menni?

-          Három nap alatt egyszer sem tiltakozott, amikor közeledtem magához. Nem mondta el, hogy férjhez megy, másik ujján hordta a gyűrűjét, a vőlegényét pedig csak egy remek jelzővel illette. Egy szerelmes nő nem így beszél a jövendőbelijéről.

-          Mit tud maga? Csak három napja ismer.

-          Nem is reagál arra, amit az előbb mondtam?

-          Nem. De. Badarság.

-          Hogy hívják a vőlegényét?

-          Steven.

-          Hány éves?

-          31.

-          Maga?

-          23.

-          Mi fogta meg benne?

-          Tessék?

-          Mi tetszik magának ebben az emberben? Miért megy hozzá feleségül? Miért pont egy nyolc évvel idősebb emberhez megy feleségül?

-          A kor sosem számított nekem. Rettentő okos, értelmes ember. Jó családja van, sosem veszekszik velem, pedig ismer már egy ideje. Jóképű, humoros és jól bánik velem.

-          Értem. Na, és mondja csak, gazdag ez a Steven?

-          Nincsenek anyagi problémái.

-          Micsoda diplomatikus válasz. Tehát felveti a pénz. Ez a nyomós indok, igaz?

-          Miből gondolja, hogy a pénz vezérel?

-          Nem vezérli, csak nyomós indok. Talán azt hiszi, ennél jobb nem akadhat magának. De talán téved. Szereti Stevent? – amikor ezt kérdezte a nő szemöldöke a magasba szaladt, de rögtön válaszolt.

-          Hát persze, hogy szeretem.

-          És szerelmes is belé? – a kérdésre nem érkezett válasz. A nő torkára forrt a szó, és nem tudta azt felelni, hogy igen. Döbbenete olyan mély volt, hogy percek múlva sem volt képes megszólalni.

-          Akkor maradjon itt – a férfi ismét elfordult a nőtől, sőt felült és a falat bámulta.

-          Nem tehetem.

-          De teheti. Én szeretem magát. Szerelmes vagyok magába.

-          Hazudik – a nő felült és hevesen rázta a fejét. – Hazudik! – ismételte erőteljesebben.

-          Sajnálom, nem. Ez a színtiszta igazság. És maga is szerelmes belém.

-          Miből gondolja ezt?

-          Az ember megérzi, ha szeretik. Az érintés és a tekintet mindent el tud árulni – a férfi vállat vont és elmosolyodott. – Én pedig határozottan azt érzem, hogy maga szeret engem.

-          Ez nem igaz. Én nem szeretem magát. Hiszen csak három napja ismerjük egymást! Nem szerethettünk egymásba! Csupán jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ez pedig múlandó.

-          Gondoltam, hogy a következő lépése a meggyőzés lesz, de engem sajnos nem tud meggyőzni. Tudom, mit érzek. Remek ember vagyok. Jóképű és humoros. Csodás családom van. Van külön lakásom – nézett körbe a szobán, jelezve, ez az ő háza. – Gazdag vagyok. Nem csak én. A családom is. Ha úgy gondolta magának Steven lesz a legjobb fogása, ezt megcáfolom. Én vagyok a maga számára a legjobb fogás. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint hogy megkérem, jöjjön hozzám feleségül. Kérem, ne mondjon semmit – mosolygott a nő arcán tükröződő érzelmeken. Keveredett rajta minden. Félelem, szomorúság, boldogság és megdöbbenés. Főként megdöbbenés. – Azt javaslom, menjen ki, szívjon el egy cigarettát, tisztítsa meg a gondolatait, majd jöjjön vissza és válaszoljon.

A nő meztelenül, egy vékony lepedőbe csavarva testét, ült kint a teraszon és rágyújtott egy újabb cigarettára. Tekintete és elméje ürességről árulkodott, csak a cigarettafüst kavargását tudta figyelemmel kísérni. Az első pár szívás után vissza tudta pörgetni az előbb elmondottakat.
Nehezen vallotta be magának, hogy a férfi mindent tisztán látott és igazat beszélt.
Két választása volt: 1. Nem veszi figyelembe a bent lévő férfit, szó nélkül felveszi három nappal ezelőtt viselt ruháját, beül a kocsijába és hazamegy, hogy férjhez menjen.
2. Visszamegy ahhoz az emberhez, aki bent van a házban és három nap ismeretség után megkérte a kezét és örökre vele marad.

Nem tudott sokáig gondolkodni, mert túl gyorsan szívta el a cigijét és a szíve már akkor döntött, amikor először mondta neki azt a férfi, hogy maradjon. Bár tudta, hogy az otthoniak dühösek lesznek rá, nem fognak vele szóba állni, de nem érdekelte. Megunta, hogy meg kell játszania magát, hogy olyan emberekkel kell leélnie az életét, akiket kicsit sem kedvel és, hogy sosem dönthet saját maga az életéről. Sosem lehet boldog. Sosem élvezhette az életét. Belefáradt és megunta. Nem akart 23 évesen egy megkeseredett nő lenni. Pedig az volt.

Változtatni akart. Meg akarta tartani a saját személyét, de az életéből kiakart törölni minden rosszat. Nyílt számára egy út, egy új élethez vezető út. A Horatius által annyiszor emlegetett arany középút. Ráakart lépni erre az útra. De nem egyedül akarta ezt megtenni. Az első lépést azzal az emberrel akarta megtenni, aki meztelenül, türelmesen várja őt az ágyban.

Zakatoló szívvel csukta be maga mögött a teraszajtót. Nem foglalkozott most a belőle áradó füstszaggal, elindult a hálószoba felé, egyre gyorsabb léptekkel, hevesebben verő szívvel és izzadó tenyérrel. Amikor elérte a szobát, megállt az ajtóban, és sóhajtott egy mélyet. Felemelte a fejét és belenézett a férfi szürkészöld szemeibe. Halványan elmosolyodott, és felemelte a jobb kezét. Megforgatta a gyűrűt az ujján és könnyedén lehúzta. Mintha mázsás súlytól szabadult volna meg a lelke és szíve. A gyűrűt letette az ajtó mellett álló szekrényre és újra rápillantott a férfira.

-          Mi a neve, uram? – kérdezte lágy, csilingelő hangon.

-          Chase Broderick. Magának asszonyom?

-          Emma Vickers. De úgy érzem, nem sokáig tarthatom meg a családnevem.

-          Nem kötelezem semmire sem, kedvesem – felállt és mosolyogva ment oda a nőhöz. – Jól döntött ugye tudja?

-          Remélem. Hány éves?

-          26. Tán zavarja a korkülönbség?

-          Eszemben sincs. A szerelemben nem számít a kor – rázta meg a fejét mosolyogva.

-          Én is így gondolom. Tehát hozzám jön feleségül?

-          Biztos tudja, mit csinál?

-          Mindig tudom, mit csinálok.

-          Rendben. Igen, feleségül megyek magához – jelentette ki határozottan, csillogó szemekkel.

-          Ígérem, határtalanul boldog lesz – suttogta a férfi, és még mielőtt válaszolhatott volna a nő, elhallgattatta egy csókkal.

Nem telefonált haza. Nem szólt, hogy nem megy vissza, nem szereti Stevent és felbontja vele az eljegyzést. Nem szólt senkinek, hogy beleszeretett egy férfiba, aki viszont szereti, aki három nap után megkérte a kezét és ő igent mondott. Úgy gondolta, ha kellőképpen lecsillapodik háborgó lelke, ír egy levelet, ami tartalmasabb lesz, minden telefonbeszélgetésnél. Ennyivel még tartozik Stevennek.

Igen. Tartozik neki annyival, hogy elmondja neki az igazságot, hiszen ő maga mondta… Steven egy remek ember.

-          Chase… - szólalt meg Emma a csókok között.

-          Hmm? – kapta a választ.

-          Azt hiszem, tegeződhetnénk – nyögte ki újabb két csók között.

A kijelentést hangos kacaj követte.
Azóta sem tegeződnek.