Adrenalin

Már gyerekkoromban sem voltam teljesen normális. A szociális életem mindig is egyenlő volt a nullával. Két lehetőség volt: az emberek nem szerettek engem, vagy én nem szerettem az embereket. Sosem éreztem szükségét annak, hogy bulikba járjak, vagy haverokhoz, meg volt a magam világa, melyben tökéletesen eléldegéltem. Egyetlen emberre volt szükségem, aki kitartott mellettem, és velem volt jóban, rosszban. És amikor azt mondom, hogy rosszban, nem házi csínytevésekre gondolok, hanem valódi, életszagú rosszaságra. Ő pedig a testvérem volt. A kisöcsém. Amikor kiderült, hogy a drága mama várandós, a szívem zakatolni kezdett, a tenyereim megizzadtak és hirtelen izgatottság vett uralma alá. Négy éves voltam, amikor megszületett, és talán abszurdul hangzik, mennyire emlékszem minden apró mozzanatára azon időszakomra, de valóban így volt. Sokan zseninek tartanak. Sokan meg őrült, antiszociális baromnak. Senki sem tudja, ki vagyok valójában – csak az öcsém. Én és Daniel sok rosszat éltünk át… talán ezért vonzódom az olyan dolgokhoz, amihez mások nem.

Sűrű rendszerességgel néztük végig, ahogy a szüleink veszekedni kezdenek, majd az apámnak elborul az agya és megüti. Egyszer. Bumm. Kétszer. Csatt. Háromszor. Sikoltás…

Mindenre tisztán emlékszünk. Daniel hat éves volt, én pedig tíz. Minden kibaszott ütésre emlékszünk. Mindegy, hogy kin csattant apánk keze, a lényeg az volt, hogy elégtételt vegyen rajtunk – bármi is legyen, amiért ezt érezte. Mondhatnám, hogy az alkohol váltotta ki belőle a dührohamokat, vagy anyám remegő hangja, ahogy csitítani próbálja az ittas fejét, de lehet, hogy csak egy egyszerű faszkalap volt, aki csak egy gyenge nő meg két gyerek felett tudta fitogtatni az erejét. Elcseszett gyerekkorunk volt, de megerősített bennünket. Mindkettőnkben tudatosult, hogy nem akarunk olyanná válni, mint a tulajdon apánk, de mindvégig tudtuk, hogy génjeit örököltük és bármikor kiütközhetnek rajtunk az agresszió legcsekélyebb jelei. Így távol tartottuk magunkat az emberektől, bár nem kellett különösebb erőfeszítéseket tennünk, hiszen mint mondottam: az emberek nem szerettek engem, és ebből következett, hogy a testvéremet sem, amit sajnáltam is, meg nem is – így megvédhettem őt. Senki sem számított a világomban, csak ő. Csakis ő.

Anyánk meghalt. Nem lepődtünk meg, de megrázott bennünket. Anyu, a drága mama nagyon szeretett bennünket. Mindig megsimogatta az arcunkat, puszit adott és finomakat főzött. De a mocsok apán egyszer túl részegen jött haza, ingerült volt és engem keresett. Fogalmam sincs mi baja lehetett a tizenöt éves fejemmel, de bántani akart, én pedig voltam elég edzett, hogy tudjam, mi következik. De nem féltem. Sőt. Azt mondanám bátor tett volt elé állni, most már csak ostobaságnak tartom. Elé álltam, mert éreztem. Éreztem, hogy amikor lendül a keze a nadrágszíjat szorítva, a vérem zubogva csörgedezik az ereimben egyre gyorsabban, a fülemben sikít az élénkvörös folyadék, csikorogni kezd a fogam, és minden idegszálammal összpontosítani kezdtem. Mérhetetlenül nagy adrenalin szabadult fel a testemben és irányíthatatlan öklöm orron vágta az apámat ő pedig hátratántorodott. Az öcsém tizenegy éves volt és megeskettem, hogy nem jön le az emeletről, az anyám mögöttem jajveszékelt és sikított. Apám eszméletlenül dühös lett és harci kiáltásokkal, ingatag léptekkel közeledett újra és elhordott minden fattyúnak, miközben ütni kezdett. A hirtelen felszabadult adrenalin elpárolgott, a meglepettségem kerekedett felül rajtam, hogy tényleg megütöttem, azontúl lefagytam és csapásai mindig pontosan célba értek. Mama nem viselte el, ha bennünket bántott. És Daniel sem. Így eskü ide vagy oda, leszaladt a kisöcsém és belerúgott apánk vádlijába, aki hörögve, visszakézből felképelte, a lendület pedig elsodorta törékeny testét. Nem sírt, nem üvöltött, csendesen próbált feltápászkodni. Feldühödtem és új erőre kaptam, így felálltam és méregetni kezdtem a szánalmasan mihaszna apánkat. Gonoszul elvigyorodtam, ami nem tetszett neki, így az övcsattal mért rám egy újabb ütést. Az övcsat annyira precízen csapott szemen, hogy célozni sem lehetett volna jobban. Felnyögtem és a vérző felületre szorítottam mindkét kezem. Összeestem, apánk pedig tovább őrjöngött. Anyám a konyhakéssel hadonászott és félteni kezdtem őt és Danielt, de nem tudtam semmit sem tenni. Apám nagydarab volt, anyámat pedig akár a szél is elfújhatta volna. A kezdettől fogva tudtuk ki javára dől majd el a cseppet sem fair mérkőzés. Anyám vesztett. De küzdött. Istenemre mondom a végletekig küzdött. Mi ketten pedig végignéztük, ahogy halálra szurkálja apánk anyánkat. Nem tudom mikor futott Daniel a konyhába és fogalmam sincs, mikor állította a hátába a kést, de akkor már zokogott. Félelmei kínozták, remegett az egész teste, de leszúrta apánkat, méghozzá olyan ponton, ami lebénította végtagjait és csak hörögni tudott. Én nem sírtam. Kihúztam a kést a hátából és még három sebbel gyarapítottam hátát, amikor holtan csuklott össze. Mama mellé borult, és arcuk olyan békés volt, mintha csak aludnának, de az élénkvörös vérük a testük körül volt a bizonyíték arra, hogy nem csupán szunyókálásról van szó. A kés fémes felületének találkozása a csempével örökre szöget ütött a fejemben. És Danielében is.

Így haltak meg a szüleink és árvultunk el. Daniel belém kapaszkodva zokogott, amikor megérkeztek a rendőrök és a mentősök. Fájó szemem már a múltéj volt, szakadozva és sokkoltan számoltam be arról, mi történt, az egyik rendőrtiszt szorgosan jegyzetelt.

Az öcsém jelentette a világomat. De elvették őt tőlem. Szétválasztottak bennünket és nevelőszülőkhöz kerültünk. Én csak három évig voltam a rendszerben, de ez idő alatt hat különböző nevelőszülőnél éltem. Nem volt velem különösebb bajuk, csak nem tudtak mégsem elviselni. Amikor tizennyolc lettem, felhalmozódott annyi pénz a rendszeren belüli bankkártyámon – ami minden intézetes gyereknek jár, akik kikerülnek az első nevelőszülőhöz és heti rendszerességgel utal rá valamennyit az állam, azzal a kikötéssel, hogy ház/lakásvásárlásra költi a pénzt a gyerek – hogy ki tudjak bérelni magamnak egy kis garzonlakást.
Hat helyen éltem, szerencsére csak háromszor kellett iskolát váltanom, de majdnem kitűnő érettségivel zártam a gimnáziumi éveimet. Mondtam, hogy sokan zseninek találnak… szerintem anyámtól örököltem az eszemet. Fogékony az agyam, nincs szüksége sok magyarázásra, vagy különösebb tanulásra, azt hiszem fotografikus a memóriám, aminek én kifejezettem örülök. Nincsenek nagyratörő álmaim és vágyaim. Nem akarok főiskolára járni és ilyen-olyan munkát végezni. Én csak meg akarom találni az öcsémet. Daniel nagyon gyerek volt, nekem pedig meg van a jogom arra, hogy kérvényezzem, hogy gyámja lehessek, egyetlen élő rokonaként.

Másfél éven keresztül küzdöttem egymagam az állammal, és a gyermeknevelési rendszerrel, de az öcsém végül visszakerült hozzám. Tizenöt éves volt ekkor és a rajongása irántam még most sem hagyott alább benne. Tudtuk, hogy csak egymásra számíthatunk, senki másra.

Nem tudom mikor keveredtem igazán rossz dolgokba. De nem érdekelt. Mindent meg akartam adni az öcsémnek. Jövőt, reményt, gazdagságot, boldogságot. Nem érdekelt milyen eszközökkel jutottam hozzá a kívánt dolgokhoz, csak a céljaim lebegtek a szemeim előtt. Betegesen meg szerettem volna óvni őt az élet további pofonjaitól, mégsem hagytam ki őt semmiből. Amikor felesküdtem az egyik utcai bandába, velem volt. Végignézte, ahogy könyörtelenül elvernek, nem kegyelmeznek, három percen keresztül ütöttek, és ha egyszer is visszaütöttem hozzáadtak tizenöt másodpercet. Ha kibírom a három percet, hivatalosan is bandatag leszek. Ezzel mérték fel az ember eltökéltségét, hűségét és szerintem így akartak alázatot verni belénk. Ötször ütöttem vissza.

Amíg az öcsémért küzdöttem, bokszolni jártam, és szerettem. Hagyni, hogy püföljenek, nem az én stílusom volt, és öt alkalommal nem tudtam megálljt parancsolni az öklömnek. Daniel a távolból figyelt. A verés után, a szemem bedagadt, az ajkam több helyen felrepedt, az orrom sajgott, az egyik csuklóm borzalmasan fájt, a bordáim pedig romokban hevertek. Nem bírtam talpra állni, ezért ő nyalábolt fel és hurcolt el az autóhoz. Akkor először vezetett autót és mindkettőnket életben tartott.

Amint felépültem megkaptam az első feladatomat: behajtói feladat.

Daniel nem mondta egyszer sem, hogy nem muszáj ezt tennem érte. De hiába voltam zseni, egy érettségivel nem jutottam semmire és csak kajapénzt tudtam keresni. Ez pedig nekem nem volt elég.

Először csak behajtó voltam, majd drogkereskedő, végül pedig gyilkos. Öltem a pénzért és drogért, ha kellett. Minden alkalommal, amikor pisztoly szorult a markomban az adrenalin felrobbant a bensőmben és imádtam ezt az érzést. Danielnek meséltem erről, de csak bólintott.
Akkor próbált meg leállítani, amikor én is elkezdtem használni az anyagot. Azt mondta rendben van, ha árulom, de ha használom is elhagy. Azt pedig nem hagyhattam, így megvontam a szervezetemtől a drogokat. Kínkeserves napok elé néztem, az elvonási tünetek rögtön jelentkeztek, de ápolt. És nem engedett nekem. Hálás vagyok neki, amiért leszedett a szerről.

Az apánk volt az első, akit közösen öltünk meg. A második ember a főnököm volt. Az egész kibaszott hálózat feje. Erős voltam és okos, az öcsém pedig úgyszintén. Elegendő pénzt szedtünk össze ahhoz, hogy elkotródjunk innen, és nem fűlött a fogam már az öldökléshez, mert az élvezet, ami akkor járt át, ha a ravaszt húztam meg, túlságosan megrémisztett. Viszont, ha egyszer bandataggá válsz, nem szállhatsz ki. Örökre esküdtél, ezt a bőrömbe vésett égés is biztosítja. De mi, ketten, Daniel és én aprólékosan kiterveltünk mindent és megöltük őt. Aztán feldobtuk őket a zsaruknak, mi pedig szépen elhúztuk a csíkot Los Angelesbe.

Az ölés és a verekedés mellett egyetlen dolog tudja előcsalogatni belőlem az adrenalint. Az pedig a szerelem. Mivel ilyen elbaszott gyerekkorom volt, és a felnőtt éveim sem tetszelegnek pozitívumokban, rám talált a szerelem. A lány a teljes ellentétem. Csodás gyerekkor, csodás szülők, csodás életkörülmények. A priusza olyan tiszta, mint a frissen esett hó, akárcsak az enyém, csoda számban megy, ha ennyi év bűnözés után is az, de egyszer sem kapcsoltak le a rendőrök – szerencsém volt.
Emma szülei utáltak, de nem szóltak bele a lányuk életébe. Emma volt az, aki véglegesen kivezetett arra az útra, amit az anyám is szánhatott nekem. Az öcsémmel egyszerre kezdtem főiskolába járni, és elmondhattam magamról, hogy meg van mindenem. Mégis hiányzott valami…

Hiányzott az izgalom és veszély keveréke az életemből. Hiányzott a mindennapos adrenalin löket, amit jobban szerettem az orgazmusnál is. (na jó, attól talán nem…)
Amikor elmeséltem az öcsémnek hogyan érzek, tisztán láttam a rémületet a szemében. Utáltam azt az arckifejezést: a tizenegy éves önmagára emlékeztetett, amikor reszketett a félelemtől és zokogott a szüleink holtteste fölött. Soha többé nem akartam látni azt az arcot. Így ahelyett, hogy újra valami piszkosba nyúltam volna, a hegymászást választottam.
Karban tartott, élvezettel töltött el, pláne, ha az ember nem használ biztosító kötelet. Nem a Himaláját másztam meg, egyszer sem mentem olyan magaslatokba, de a veszélyfaktoromat mindig kitoltam egy kevéssel. Imádtam. Emmának sosem mondtam el, hogyan mászok, mert idegrohamot kapna, de Daniel tudott róla. Ő is sokszor elkísért. Mivel az öcsén istenített, azt hitte nem létezik számomra lehetetlen. Nem hitte, hogy valaha elvéthetek akárcsak egyetlen lépést is és a mélybe zuhanhatok.
Számoltam, hány hegyet másztam már meg. A bűvös ötvenedik következett, amikor gondolkodni és számolni kezdtem, hogyan léphetnék feljebb a legbiztonságosabb módon, természetesen kötél nélkül. Daniel az utóbbi időben követni szokott kötéllel, és ő is megszerette a hegymászást. Tökéletesen elégedett voltam, hogy ezt is együtt csinálhatjuk. Aztán… feljebb kapaszkodtam, amikor megcsípte a kezemet egy darázs. Egy kibaszott kaptár volt a mélyedésben, én meg belétenyereltem. Ha ez nem lett volna elég, a mobilom rezegve csörögni kezdett, ami fokozta a hirtelen rémületet és automatikusan kaptam a zsebem felé. A szúrások nyoma a kezemben istentelenül lüktetett, és mielőtt felfoghattam volna zuhanni kezdtem. Daniel üvöltése volt az utolsó, amit hallottam. Daniel feltörő könnyei voltak az utolsó képek, amiket láttam. Emma búcsú szavai voltak az utolsó gondolataim: „Szeretlek, várlak haza.”
A süvítő szél, lobogó hajam és tehetetlen kapálózásom volt az utolsó cselekedetem. Az utolsó, amit éreztem, hogy az adrenalin hihetetlen erősséggel tör fel bennem, amit hisztérikus nevetésem követett. A szívem úgy zakatolt, hogy pár pillanat múlva felmondta a szolgálatot. Én pedig becsapódtam.

Negyvenöt méternyit zuhanhattam és rögtön szörnyethaltam.