2014. március 14., péntek

Túl késő

Mit jelent szeretni valakit?
Mit jelent feladni valakiért mindened?
Miért érzed úgy, hogy meghalsz, ha ő nincs melletted?
Miért nem tudsz őszinte lenni hozzá?
Miért engeded, hogy másé legyen?
Mit fogsz kezdeni, ha őt elveszíted?

Ezek mind olyan kérdések, amik számtalanszor megfordulnak a fejedben, mégis azt hiszed, van időd. Van időd elmondani neki, mi mindent jelent ő számodra. Bután elsiklottál a jelek felett, amiket küldött feléd. Persze, hogy belefáradt a sok éves huzavonába. Természetes, hogy elhidegül tőled, mert feladja a küzdelmet, valami olyanért, amiben nem látja a jövőjét. Csak egy kicsit legyél bátrabb. Csak egy kevés magabiztosságot gyűjts össze. Állj elé és mondd el: ő jelenti számodra az életet.

Ha megteszed… meg fog változni az egész életed. Nem fog elutasítani. Veled lesz. Veled marad. A szerelmed lesz. Akkor fogod meg a kezét, nézel rá vágytól csillogó szemekkel, csókolod az ajkait… amikor csak akarod. Csak tedd meg. Valld meg az érzéseidet.

Bár ezt mondogattam magamnak az év minden egyes napján, mindig azon kaptam magam, hogy elszalasztottam egy újabb lehetőséget, és eltelt még egy év. Mindig abban a hiszemben voltam, hogy ő az enyém és örökké együtt leszünk – anélkül, hogy szerelmet kellene vallanom neki. De aztán… egy pár évvel ezelőtt, feltűnt valaki. Valaki, akiről az első pillanattól kezdve tudtam, hogy óvnom kellene a kincsem. Mégsem tettem. Barátok lettek, aztán főnök-beosztott pozícióba kerültek, nem tudtam meggátolni, hogy ne találkozzanak. A főnök pedig napról-napra feledtetett el engem a szívében, és került ő a helyemre. Mielőtt teljesen kitörölhetett volna… meg kellett tennem. Nem volt más választásom. Tényleg elé kellett állnom. Megfogtam a kezét, összekulcsoltam az ujjaink és dübörgő szívvel mondtam ki azt a szót, mely körbeírta az érzést, ami évek óta fojtogat.
- Szeretlek – olyan szemekkel nézett rám, ami örömet okozott. Megilletődött és kissé bizonytalan volt, de mosolygott és könnyek csillantak meg szemeiben.
- Meg tudnád ezt ismételni? – suttogta, én pedig zavartan nevetni kezdtem.
- Szerelmes vagyok beléd – feleltem, mire ő szélesen elmosolyodott, felnézett rám, majd megcsókolt. Én pedig úgy éreztem, nem a valóságban vagyok… ez csak is egy álom lehet. Az, hogy ez a lány végre az enyém… nem lehet igaz.

Látod? Nem is volt olyan nehéz. Csak össze kellett szedned a bátorságod. A szomorú az egészben, hogy tényleg minden elromlott. Nem azért, mert nem bíztatok egymásban, vagy, mert nem foglalkoztatok egymással annyit… nem, szó sincs ilyesmiről. Míg te fürdőztél a boldogságban, ő ingatag lábakon billegett közted és Ő közte. És végül felé húzott. Túlságosan megszerette őt, te pedig túl sok fájdalmat okoztál neki azzal, hogy figyelmen kívül hagytad hosszú évekig. Belefáradt abba, hogy várjon rád: de te tudtál róla. Érezted. Láttad. Tudtad… Ezért megpróbálkoztál egy utolsóval. Ígéretet tettél. Hogy te mész hozzá. Vettél egy gyűrűt. És egy héttel későbbre kértél egy találkozót: az volt a születésnapja. Különlegessé szeretted volna varázsolni. De ő nem akarta. Ő már nem akart téged. Még mielőtt a gyűrű említése szóba kerülhetett volna, kegyetlenül az arcodba vágta, hogy az, akit most ő szeret… nem te vagy. Sírva ment el, téged pedig magadra hagyott a játszótér közepén. Leroskadtál egy padra és sírni kezdtél, mert elvesztetted.
Mert sok időt pocsékoltál el. Nem becsülted meg eléggé. Nem vigyáztál rá. Tényleg… nem tudtad mennyire fontos ő, addig, amíg el nem veszítetted. A gyűrűs dobozra néztél és tovább sírtál. Elmentél a házukhoz, bár tudtad, hogy nincs otthon. Az anyukája nyitott ajtót, aggódva kérdezte mi történt. Megráztad magad és átnyújtottad a gyűrűt.
- Megtenné, hogy ezt oda adja neki? Szeretném… ha megtartaná. Ha nem is fogja viselni… a tudat, hogy nála van, enyhíti a fájdalmam. Köszönöm – biccentettél felé, értetlenül vizsgálta a dobozt, de végül bement a házba. Te pedig hazamentél és beletemetkeztél mindabba az érzésrengetegbe, ami akkor átjárt. Bánat, keserűség, reményvesztettség, düh…

Nem akartad elveszíteni őt, mégis így történt. Bármilyen szomorú is, a Sors nem szánt titeket egymásnak. El kellett viselned, hogy valaki más áll az oldalán az oltárnál.

Soha többé nem tudtál vele úgy beszélgetni, mint régen. Soha többé… nem volt a barátod. Te pedig nem voltál önmagad. Mindent beleadtál, de belebuktál. Mert az idő, a türelem, a várakozás nem véges. Már túl késő. Már túl késő volt… Sajnálom.