2015. november 26., csütörtök

Pillantás

Ez is suliba kellett.
A kikötés: romantika korstílus jegyei szerint kellett írni.



Kék szemem vágyódása tükröződik vissza az ablak üvegéből. Távolodó alakjának látványa oly érzés, mintha szívem szaggatnák darabokra. Mily csalfa a szív! Nem tudja, mikor kell érezni, s mikor nem. Olybá tűnik, az eszemmel is gondok akadnak, hisz mint a szívem… az sem viselkedik úri hölgyhöz méltón.
Épp hogy csak nagykorúvá cseperedtem, amint Ámor nyila célba talált, és forró szerelemmel viseltettem a szomszéd város legendás szoknyapecére iránt.
Édesanyám magán kívül volt, amint meséltem neki szívem titkolt választottjáról. Eltiltása csak még inkább kecsegtetett, semmi mást sem szerettem volna jobban, mint megkapni Őt.
De akarni nem elég, lassan belebetegedtem hiányának érzésébe, és azon kaptam magam, hogy egy fiatal fruska bolondságával csüngök az ablakomban, reménykedve, hátha megpillantom aranyos haját, csupaszív tekintetét, magas, délceg termetét. Az idő múlt, s a napok egyre csak követték egymást, viszonzatlan szerelmem őrölni kezdett, szomorú s értéktelen érzetet hagyott csak bennem.
Aztán egy nap… ó, az a nap! A szürke, fakó s fénytelen napok után megjelent, kiszínezte világomat, fényt hozott és újabb reményt magával. Ő rám nézett, s én vissza rá, mosolyt küldött felém, tüstént viszonoztam, lányos zavaromban lesütöttem pilláimat. Apámhoz jött, hogy hírt hozzon az ő apjáról, kik üzletkötők, de bánom is én jöttének okát! Szívem felpezsdült, szendén ácsorogtam a lépcső tetején várva valamire, ami leinvitál. Túl soká vacilláltam, látogatása nem tartott tovább öt percnél, felém fordult, arcán megnyerő mosollyal, kalapját emelve hajolt meg s búcsúzott tőlem.
Miért érez a szív örömet, boldogságot s melegséget nevének hallatán? Miért érez a szív bármit is, ha nem ismer igazán? Miért csap be s gyötör meg a szív a viszonzatlanság érzetével?
Na és az ész! A nagyra becsült agy! Hisz az sem különb a szívnél! A szív eldöntötte, hogy akar valamit, mit nem kaphat meg, s az agy zokszó nélkül egyezett ebbe bele. Nem állította félre, nem vetett erős lábat, nem tiltotta meg, nem készített fel a fájdalomra… Hajjaj!

Hát így kötöttem ki újra az ablakban… Sóvárogva, epekedve lesem minden léptét, s mivel nem maradt más nekem, csak a remény, reménykedem, hogy egyszer ha felpillant rám ő is akként fog tekinteni reám, ahogyan én ő rá.  

Papír leszek

Gondoltam hatszáz év után megosztom a kis irományaimat. Újra.
Suliban kaptam egy szót - papír - ebből kellett valamit kihozni.




Ha megkérdezik tőlem mit jelent számomra a családom, nemes egyszerűséggel azt a feleletet adom, hogy: a mindent. Felesleges jelzők és érzések hadát használni, mert ez a kis szócska leírja azt, amit perceken keresztül sorolhatnék.
A családom nekem a boldogságom. És megfosztottak a boldogságomtól, kegyetlenül, haszoncélból valakik, akiknek nem lett volna szabad. De ezek a valakik, nem csak az én szüleimet vették el, ők nem számoltak azzal, hogy mi egy család vagyunk, nekünk is vannak érzéseink és fáj látnunk azt, amin keresztülmennek szeretteink.
Az emberek a saját céljaik eléréséért sok mindenre képesek, olykor megfeledkeznek a könyörületről is a feljebbjutás érdekében. Tudom jól, hogy azokat az embereket valaki más bízta meg a feladattal, és azt is tudom, hogy nekik, az egész emberiségnek szüksége van ránk az élhetésük miatt. Mi azért vagyunk, hogy ők lélegezhessenek. A másik ok, pedig az, amiért a szüleimtől is megfosztottak. Felhasználnak bennünket és papírokat gyártanak, többfélét is, pusztítják az erdőket, őserdőket ami a természetnek nem kedvez, de az emberek mohók és telhetetlenek.
A családom elvesztése nagyon fájt és én is rögtön utánuk akartam menni, hiszen nincs így értelme a létezésnek. A szomorú hangulatomat egy kisfiú változtatta meg, aki a jó idő érkeztével minden délután meglátogatott, kis hátával a törzsemnek dőlt, mindig felsóhajtott, felütötte mesekönyvét és hangosan olvasott. Figyeltem az elhangzott szavakra, és a festett képekre, a szívem kis melegséggel telt meg, amikor arra gondoltam, hogy ennek a fiúcskának adhattunk mi, fák valami kedveset és szépet.
A kisfiú idővel felcseperedett, ahogyan én is, de berögzült olvasási rituáléját nem hagyta el, ahogy mondjuk vékonyka hangját. A háta nagyobb területet foglalt el törzsemből, leveleimmel, ágaimmal óvón védtem a tűző Nap sugaraitól, fölé tornyosultam és vártam, hogy felcsendüljön mély hangja, ahogy az újabb könyvét olvassa. Kinyitotta a könyvet, és megéreztem… megéreztem, hogy ezek a lapok, ezek a papírok az én szüleimnek köszönhetően jöhettek létre, és bár elszomorodtam, egy kicsit mégis elégedett voltam, hogy hasznára váltak valakinek, és ha a fiúnak, akkor bizonyára másnak is.

Tudtam, hogy nagy valószínűséggel ez a sors vár rám is, de most már nem féltem az elkövetkezendő évektől és a munkásemberektől. Ha eljön az én időm, szeretném, ha egy lebilincselő történet sorait nyomnák lapjaimra, hogy aztán elvarázsolhassak egy fiút vagy lányt, adhassanak nekik egy olyan élményt, amit a könyv írója csak álmodni mert. Hasznára akarok válni a világnak, így elfogadtam, hogy egyszer belőlem is papír legyen.