Pillantás

Ez is suliba kellett.
A kikötés: romantika korstílus jegyei szerint kellett írni.

Kék szemem vágyódása tükröződik vissza az ablak üvegéből. Távolodó alakjának látványa oly érzés, mintha szívem szaggatnák darabokra. Mily csalfa a szív! Nem tudja, mikor kell érezni, s mikor nem. Olybá tűnik, az eszemmel is gondok akadnak, hisz mint a szívem… az sem viselkedik úri hölgyhöz méltón.

Épp hogy csak nagykorúvá cseperedtem, amint Ámor nyila célba talált, és forró szerelemmel viseltettem a szomszéd város legendás szoknyapecére iránt.

Édesanyám magán kívül volt, amint meséltem neki szívem titkolt választottjáról. Eltiltása csak még inkább kecsegtetett, semmi mást sem szerettem volna jobban, mint megkapni Őt.

De akarni nem elég, lassan belebetegedtem hiányának érzésébe, és azon kaptam magam, hogy egy fiatal fruska bolondságával csüngök az ablakomban, reménykedve, hátha megpillantom aranyos haját, csupaszív tekintetét, magas, délceg termetét. Az idő múlt, s a napok egyre csak követték egymást, viszonzatlan szerelmem őrölni kezdett, szomorú s értéktelen érzetet hagyott csak bennem.

Aztán egy nap… ó, az a nap! A szürke, fakó s fénytelen napok után megjelent, kiszínezte világomat, fényt hozott és újabb reményt magával. Ő rám nézett, s én vissza rá, mosolyt küldött felém, tüstént viszonoztam, lányos zavaromban lesütöttem pilláimat. Apámhoz jött, hogy hírt hozzon az ő apjáról, kik üzletkötők, de bánom is én jöttének okát! Szívem felpezsdült, szendén ácsorogtam a lépcső tetején várva valamire, ami leinvitál. Túl soká vacilláltam, látogatása nem tartott tovább öt percnél, felém fordult, arcán megnyerő mosollyal, kalapját emelve hajolt meg s búcsúzott tőlem.

Miért érez a szív örömet, boldogságot s melegséget nevének hallatán? Miért érez a szív bármit is, ha nem ismer igazán? Miért csap be s gyötör meg a szív a viszonzatlanság érzetével?

Na és az ész! A nagyra becsült agy! Hisz az sem különb a szívnél! A szív eldöntötte, hogy akar valamit, mit nem kaphat meg, s az agy zokszó nélkül egyezett ebbe bele. Nem állította félre, nem vetett erős lábat, nem tiltotta meg, nem készített fel a fájdalomra… Hajjaj!

Hát így kötöttem ki újra az ablakban… Sóvárogva, epekedve lesem minden léptét, s mivel nem maradt más nekem, csak a remény, reménykedem, hogy egyszer ha felpillant rám ő is akként fog tekinteni reám, ahogyan én ő rá.