_______________________________________________________
Mit gondolsz?
Készen állsz?
Az életre?
Mielőtt nevetve vágnád rá az igent… ülj le, szedd össze
a gondolataid, csendesítsd el a lelked. Hunyd le a szemeidet. Végy egy mély
levegőt. Érezd át a kérdés súlyosságát. Emlékezz. A múltra és a jövőre. Igen a
jövőre. Tudom, hogy ráncolod a homlokod e szavak hallatán, hiszen hogyan
emlékezhetnél a jövődre? Az még nem történt meg. Csak képzeld el a jövőd. Látod
már? Emlékezz erre.
Tudom, túl sok instrukciót adtam, így már nem is olyan
ösztönszerű, hanem kreált és direkt… de te ültél már le így, ezekkel a
kérdésekkel? Ha nem, akkor nem találkoztál még problémákkal az életben. Nem
nőttél még fel. Nem szakadtál még ki gyerekkorod bölcsőjéből. Néha azt kívánom,
bár ne tettem volna én sem.
Mennyivel egyszerűbb volt évekkel ezelőtt, anya
biztonságot adó ölelésében, a kezét fogva, úgy élni, hogy nem létezett más,
csak a család.
Az évek telnek, az anyai ölelés, már csak pillanatnyi
nyugalmat és biztonságot ad, nem fogod meg a kezét és nem csak a család létezik
többé. Mások kapnak prioritást az életben. Ugye? Kezdesz magadra ismerni.
Megosztom az életem tortájának egy szeletét veletek. Hogy miért? Mert úgy érzem,
légszomjam van, és csak ez által jutok levegőhöz. Talán azt is mondhatnám,
segítsetek. De nem fogtok. Tudom jól. Segítek hát magamon… hátha Isten is
megsegít, ahogy a mondás tartja.
A kusza gondolatok cikáznak és összegabalyodnak, a
szemek könnyel telnek meg, a szív elnehezül, üvöltenél, de nem tudsz. Még
meghallják a végén. Edith Piaf filmjében van egy interjúrészlet és három-négy
kérdésre úgy felelt: Szeress!
Mintha ez a felszólítás elegendő lenne ahhoz, hogy
nyugodt, kiegyensúlyozott életünk lehessen. De mi van akkor, ha ez a szeretet
az, ami végül felőrül? Mi van akkor, ha úgy érzem, azzal, hogy szeretek,
magamat bántom? Magamat áltatom, hogy előbb-utóbb minden rendben lesz. Mit
tegyek? Szeressek továbbra is? Tűrjek? Várjak ki?
Igen.
Miért?
Mert nem akarom, nem szeretni. Mert valamiért, valami,
mélyen bennem azt súgja, megérdemli, hogy szeretem.
De fáj is. Edith Piaf ezt nem mondta. Pedig így van. Meglehetőségen
fáj. Kisugárzóan, émelyítően, zsibbadásig fáj. Fáj látni, fáj hallani, fáj
érezni… de ez egyszer csak elillan és helyébe valami egészen más költözik.
Boldogság? Idill? Könnyedség?
Néha úgy érzem, szárnyal a lelkem, és ez miatta van. Az
éremnek is két oldala van. A szerelemnek miért ne lehetne? És talán mind
elveszünk ezekben a kérdésekben, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy sosem vagyunk
képesek megválni ettől. Mert jó szeretni és jó szeretve lenni.
Úgyhogy igen. A válaszom igen. Elméletben továbbfűztem
ezt az egészet, de úgy érzem, most kell leállnom. Én leültem, lehunytam a
szemem, elcsendesedett a lelkem, megfontoltam a kérdéseket… és a válaszom igen.
Felkészültem az életre. Felkészültem Rá. Bár tudom, hogy ezt senki sem
kérdezte, és nem is érdekel benneteket. De ha Rá felkészültem, jöhet minden más
is. És jön is. Nem fogok hazudni: akarom, hogy jöjjön. Minden. Minden jöhet…
mert felkészültem. Mert kurvára bátor vagyok. Ugye Edith?
