Novella

Az agyam egyik torz szülötte. Zenére íródott, érzésre, képre, ami felvillant az agyamban, ami nem én vagyok, mégis én. Nincsen semmi bajom, csupán feszített az érzés, hogy írjak egyszer egy ilyet, és most tessék. Megtörtént és csak félig vagyok elégedett, a többit rátok bízom, és remélem tiszteltek annyira, hogy ha elolvassátok, írtok néhány szót.

Zene, mert talán szükséges, hogy ti is átszellemüljetek.: https://www.youtube.com/watch?v=8AEU5pBxY6E erre kezdtem.
https://www.youtube.com/watch?v=CdDDY5nVA3A ezzel folytattam.

Mindig

 

A szívem dübörgött megfeszített mellkasomban, a lábam csattogott az aszfalton, ahogy kétségbeesetten rohantam a sötétségbe, hangos zihálásom és talpam találkozása a kemény talajjal volt az egyetlen zajforrás a csendes éjszakában. A könnyeim megállíthatatlanul patakzottak az arcomon, én pedig úgy éreztem nem állhatok meg. Nem szabad megállnom. Így hát rohantam, ahogy erőmből tellett.

Menekültem.

Rettegtem, ahogy hátrakaptam a fejem, hogy lássam, követnek-e. Reménykedtem, hogy lehagyhatom őket. De követtek. Mindig követtek. Sosem hagytak magamra. Az életem részesei voltak. 

Újra hátranéztem… és újra felzokogtam, mert ott voltak. A sarkamban voltak, és nem hagyták, hogy megszabaduljak tőlük. Mindent megpróbáltam, de semmi sem segített. Magam voltam csak és az árnyaim, akik az őrületbe hajszoltak.

A tüdőm sípolni kezdett, fájt a levegővétel, az ökölbe szorított kezeim izzadtak, összeszorítottam a fogam és tovább futottam. Tudtam, hogy nem szabad megállnom.

A hátam mögül hátborzongató kacaj szelte ketté az éjszakát, az egész testemet elöntötte a libabőr, egy izzadtságcsepp csurgott végig a halántékomon, a bakancsomban fájni kezdett a talpam, de nem álltam meg. Most már képtelen vagyok megállni.

Mindenki lemondott rólam. 

Nem léteznek.
Nincs mögötted senki.
Mi nem hallottunk senkit.
Nem léteznek. Nincsenek.
Képzelődsz.
Paranoiás vagy.
Üldözési mániás van.
Becsavarodtál.
…Őrült vagy.

Senki sem hitt nekem. De, nem csodálkozom. Nem haragszom rájuk. Nem haragszom anyámra, az apámra, a nővéremre, a barátaimra… nem haragszom senkire, csak meg akarok tőlük szabadulni. Mert ott vannak. Velem vannak. Mindig velem vannak. Igenis léteznek. De, csak nekem léteznek.
- Miért menekülsz előlünk, kislány? – a torz hang a fülem mellől érkezett, megborzongtam, de figyelmen kívül hagytam a kérdést.
- Hát nem szeretsz bennünket? – kérdezte egy másik, nőiesebb hang. Lehunytam a szemem, és próbáltam úrrá lenni a gyomromat szorongató hányingeren.
- Hiszen mi mindig melletted voltunk. Nem emlékszel? Egészen kicsi korod óta veled vagyunk – a harmadik hang volt a legborzalmasabb. Ha ő szólalt meg, mindig elfogott a velőtrázó félelem. Nem tudtam magamban tartani a sikítást, ami könyörgött, hogy kiszökhessen a torkomon. Nem válaszoltam nekik, mert már nem láttam értelmét.

Néha beszéltem hozzájuk… de sohasem sült ki belőle semmi jó. A kétségbeesés a mindennapjaim alapérzésévé vált. 

Öt évesen láttam meg őket először, alaktalan, arctalan, fekete valamik voltak, akik beszéltek hozzám, sugdostak a fülembe, kuncogtak és játszottak velem. Elkísértek mindenhova, fogták a kezem és mindenfélére rávettek. Anyám azt mondta, képzelt barátok helyett keressek igaziakat. De az igazi emberek féltek tőlem, mert furcsa voltam, és olyanokhoz beszéltem, akiket ők nem láttak.

Velem együtt nőttek. Idősödtek. Gonoszabbak lettek. Tizenéves koromban biztos voltam benne, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiból jöttek, hogy megkeserítsék az életemet. Később magamat okoltam. Rossz vagyok. Rossz vagyok ehhez a világhoz. Ők a büntetésem, el kell fogadnom.

Még később őrült dolgokra vettek rá. Rávettek, hogy drogozzak, vadidegenekkel feküdjek le, aztán nem hagytak aludni. Nem aludtam napokat, mert nem hagytak békén. Engem okoltak balesetekért, amiknek nem voltam a résztvevője. Anyám kialakuló rákbetegsége is az én hibám volt. A nővérem rossz házassága? Az én hibám. Apám alkoholszenvedélye? Az is az én hibám.

Minden családtagom elfordult tőlem, bezárattak egy intézetbe, ahol kevés időt töltöttem, mert nem voltak kérdéses tünetek és észrevételek – mert az árnyaim magamra hagytak. Éjjelente visszatérek, de nappal, a vizsgálatok során eltűntek. Aztán kiengedtek, de a családom nem fogadott vissza. Ezért az árnyaim azt mondták öljem meg őket. 

Aztán azt akarták mindenkit öljek meg, akihez csak közöm van, - vagy nincs. Mert, ha meggyilkolok valakit, könnyebb lesz nekem, fogok tudni aludni. Megnyugszom majd. Néha hittem nekik. Kétszer bedőltem nekik. De nem voltak olyan erősek még akkor, hogy rábeszéljenek rendesen. Csak szúrtam, de nem öltem, képtelen voltam rá. Ők pedig bedühödtek és büntetni kezdtek.

Arcot és testet öltöttek, torzak és undorítóak voltak, az alváshiánytól agresszív és türelmetlen lettem, mindig ordítoztam és minden törhető tárgyat a falnak vágtam, miközben velük veszekedtem. Visszatértek ahhoz a taktikához, hogy engem okoltak minden rosszért, amire a megoldás a saját halálom lenne. Mindennap, minden órájában hangoztatták, vessek véget az életemnek.

Én pedig megpróbáltam. De, túl gyáva voltam. Megpróbáltam felvágni az ereimet, de félúton pánikba estem és elláttam a sérüléseimet, nem volt merszem felkötni magam, nem tudtam leugrani a hídról.

Ők pedig még dühösebbek lettek. 

Elviselhetetlen lett a létezésük. Én pedig elhittem, hogy minden rossz forrása én vagyok. El kell tűnnöm a föld felszínéről, hogy könnyebb lehessen a világ.

Ezért rohanok. Rohanok a vesztembe. Ők pedig kinevetnek. Gúnyolódnak, és bátorítanak, bíztatnak.

De, elfáradtam. Sajognak a lábaim. Nem kapok levegőt. Szúr az oldalam, a szívem majd’ kiesik. Elterültem az aszfalton, nagy kortyokban nyeldestem a levegőt, sírtam, és üveges tekintettel bámultam az útszéli fákat.
- Menjetek el. Hagyjatok magamra – sosem kértem, hogy menjenek el, talán mert tudom, hogy nem tudnak. Nélkülem nem tudnak elmenni. A válaszuk újabb hátborzongató, démoni kacaj volt, én pedig magatehetetlenül feküdtem a földön, és nem tudtam megmozdítani egyetlen részemet sem.
- Már nincs sok hátra – a legfélelmetesebb hang kúszott az agyamba, amitől hisztérikusan kezdtem el zokogni. Feltápászkodtam, hajamba túrtam, erősen húztam a szálakat, hogy kitéphessem az agyamból a hangocskát, ami szétszaggatott és rosszul rakott össze.
- Hagyj békén – sírtam és nyögtem egyszerre. – Hagyjatok mindannyian békén. Élni akarok. Nélkületek – az szememmel pásztáztam a sötét tájat, de nem láttam senkit. Eltűntek. Szólongattam őket, de nem kaptam reakciót, ezért bolondul pislákolni kezdett bennem a remény, tompa, halovány fénye. Amikor a szikra apró lángra lobbant bennem, akkor tűntek fel megint, nevetve, jól szórakozva, egymásba karolva. Felsorakoztak elém, egy ijesztő nótát dúdolgattak és vigyorogtak rám.

Befogtam a fülem, mert a zene a véremig hatolt és úgy éreztem kiszívják belőlem az életet, térdre rogytam és öklendezni kezdtem. Üres gyomrom még üresebbé tevése is ismerős cselekvés volt.
- Készen állsz, kedvesem? – kérdezte a női hang. Felkaptam a fejem.
- Mire? – suttogtam elhalóan.
- Hogy örökre elválaszthatatlanokká váljunk – felelte a másik. Riadtan néztem rájuk és újabb könnyek buktak ki szemeimből.
- Most már vége van. De, igazából… csak most kezdődik el – éreztem a hangján, hogy vigyorog. Hogy boldog. A hideg rázott, fizikailag is fázni kezdtem, a letörtségem, értetlenségem eluralkodott felettem, engedtem, hogy a testem összegömbölyödjön a földön és összekoccanó fogakkal vártam a hajnalt, hogy felvirradjon a Nap, elkezdődjön egy újabb borzalmas nap. Nem értettem, amit mondtak nekem, de már régen feladtam, hogy valaha is megértsem őket.

A közeledő kamion fényszórója adott értelmet szavaiknak, lett volna időm elugrani az útból, de nem engedték. A lábaimat a földhöz láncolták, nevettek, táncoltak, miközben én sírtam és behunytam a szemeimet. A becsapódás nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam. Mert túl gyorsan hajtott. Gyorsan történt. Mármint a halálom. Az egyik pillanatban még éltem, a másikban már vérbe fagyva leheltem ki utolsó lélekfoszlányaimat.

A megkönnyebbülés édes érzése áradt szét megmaradt lelkemben, mosolyra görbültek ajkaim, és körbepillantottam. Aztán megszólalt egy hang a fejemben.
- Mi mindig veled leszünk, kislány.