2017. november 28., kedd

Fehér

Ma más érzésekkel keltem, mint eddig. Nem voltam elcsigázott és fáradt. Nem gondolkodtam semmin, minden kristálytisztán élt a tudatomban. Tudtam mit és hogyan fogok csinálni.

Az ablakon kinézve láttam, hogy süt a nap, de biztos voltam abban, hogy hideg van. Így hát lassan elkészültem, melegen öltöztem, felkaptam egy füzetet, betettem a táskámba és elindultam.

Felnéztem az egyetem épületére, és tudván, hogy késésben vagyok, rágyújtottam. Ráérősen és nyugodtan. Számolgattam magamban a perceket, de semmi másra nem gondoltam. Nem volt már mind gondolkodni. Eldobtam a csikket, megkerestem a termet és leültem, hogy végig hallgassam a maradék egy órát az előadásból.

Elővettem a füzetem és egy tollat, kinyitottam egy tetszőleges oldalon, és írni kezdtem.

Találkoztam a barátommal egy pár szóra.
Szeretem őt.
Neki adtam mindenem. Pedig lehet, hogy ő nem is kérte. De én neki akartam adni mindenem.
Megromlott a kapcsolatunk. Már nem örül úgy, amikor találkozunk. Már nem beszélget velem. De szeret.
Tudom.
Az ember változik. Mi is változtunk. Már nem olyan boldog velem. De velem van. Mert szeret. De ez elég?
Én ennél többet nem tudok adni. Ennyim van. Mindenem az övé. Magamnak nem hagytam semmit. De nem is kell. Már nem kell.

Csókokat kért. Pedig tegnap összevesztünk. Adtam neki. Meghasadt a szívem, elfordultam, hogy ne lássa könnyes szemeimet. Sajnálom őt.

A könyvtárban befejeztem az írásaimat. Újra felöltöztem és elindultam. Felhívtam az anyukámat. Lerázott, olyan helyen volt, ahol nem tudott beszélni, így letettük.

Fiatal vagyok. Szép. Meg okos. És csinos. Kedves, törődő, figyelmes, nyitott, vidám, humoros, jó lelkületű, önzetlen, szerelmes, családcentrikus. Önfeláldozó.

Félénk, érzékeny, konfliktuskerülő, gyenge, bátortalan, hirtelen haragú, hangos, vehemens, önzetlen, szerelmes, családcentrikus. Önfeláldozó.

Ismerem magam. A jó tulajdonságaimmal és a hibáimmal együtt. Ilyen vagyok. Néha elfogadom, néha nem. Néha másnak akarom láttatni magam.

Könnyednek, abszolút megértőnek és elfogadónak, vasakaratúnak, érdektelennek, erősnek. Erősnek.

De ez hazugság. Már nem tudok ilyen lenni. És nem is akarok. Mert nem kapok érte cserébe semmit. Hálát sem. Szeretetet sem.
De minek is? Így nem kell. Mert ez nem én vagyok.

Elfáradtam. Már nem akarok semmit. Az élet nem fenékig tejfel, én pedig ezt is tudom. A vágyaim és álmaim egyre halványodnak, homályosodnak, mert már nem akarok semmit.

És mióta tudom, hogy nem akarok semmit, jól vagyok. Megnyugodtam és nem feszengek.
Nem kiabálok senkivel, mindenkinek azt mondom, amit tudom, hogy hallani akar. Magammal vagyok csak őszinte. És ez a lényeg.

Ma meg fogok halni.

Mert én így döntöttem. Nem tudom, Isten be fog-e engedni az országába, de az álmomban azt mondta: „Veled leszek mindvégig!”
Ennél többre nincs szükségem.
Álmomban elmondtam Istennek és Jézusnak, hogy miért teszem meg. Elfogadták. Az álmomban fehér volt minden.

Tiszta, erős, igazságos, bűntelen és ártatlan. Vonzott a fehérség. A vakító fehérség.
Ezért keltem magabiztosan.

Hazaértem. Egyedül ettem. Nem esett jól. Nem szeretek egyedül enni. Elmosogattam, rendet raktam, lezuhanyoztam, hajat mostam, felvettem egy fehér farmert és fehér felsőt. A füzetemből kitéptem a lapokat. Az ágyamra tettem őket. Tudtam, hogy estig egyedül leszek a lakásban, alig múlt dél.

Nem akartam csúnya halált. Csak el akartam aludni. Összeszedtem mindenféle gyógyszert, amikről tudtam, hogy nem szabad nagy dózisban bevenni őket. És alkoholt. Mindet bevettem.

Lefeküdtem az ágyra, a papírlapok mellé. Eszembe jutott mindenki, akiket szeretek. Elfedte a könny a szemeimet. Talán nem kellene még elmennem…
Hiányzott az anyukám. És a szerelmem.
De túl sokat szenvedtem egyedül, magamban, úgy, hogy senkit sem érdekelt, összetörök ott belül.

És én összetörtem. A gyémánt sem bírja a sorozatos ütéseket. Egyszer csak megreped, aztán már könnyebben törik.
Felrémlett mit fogok okozni. Mit fognak érezni… bűntudatuk lesz és gyászolni fognak. De önzőnek kell lennem. Most már igen.


A hívogató sötétség körülölelt én pedig mosolyogva dőltem kitárt karjaiba. És vártam, hogy a sötétség fényre váltson, a feketéből végre vakító fehér legyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése