Mindenem fáj.
Kinyitottam a szemem reggel, a Nap besütött az ablakon, a
plafonról árnyékok játéka vetődött vissza. Idilli hangulat. Egyedül voltam.
Átizzadtam a pizsamám… meleg éjszaka volt október közepéhez képest. Felültem az
ágyban, ekkor észleltem mennyire fáj mindenem. A bűnös ágyra tekintettem, de
már nem volt mit tenni. Az ajtón lévő tükörben szembenéztem mélabús, beesett
szemű ábrázatommal. A szemeim alatti, sötét, mély árkok árulkodtak rossz
alvásomról, mely napok óta fennáll. Lassan öltöztem le, farkasszemet nézve
önmagammal.
Csinos voltam. Talán egy kicsit sovány. De így szerettem
magam. Legalábbis régebben biztosan ezt gondoltam volna. Most csak a sötét,
beesett szemeimet, kiálló kulcscsontjaim, vékony formátlan combjaimat láttam.
A zuhanyrózsa vízpermete ellazított. Fájó csontjaim a meleg víz
hatására enyhülni kezdtek. De tudtam, hogy ez csak pillanatnyi érzés. Elmúlik,
ahogy minden áldott nap.
A törölköző érdessége nem esett jól érzékeny bőrömnek, ezért
csak magam köré tekertem. Ezúttal nem néztem a tükörbe. Csak felöltöztem és
elindultam. Az emberek között sétáltam, elvesztem a tömegben. Megálltam és
körbenéztem. Telefonáló, egymással beszélgető, nevető, siető emberek színes
kavalkádja az egész város. Én vagyok az egyetlen álló pont. Már nem is tudom,
miért léptem ki a szobából. Talán én magam is elhittem, hogy képes leszek rá. Naiv
elgondolás volt magamhoz képest is. Vagy talán csak ki akartam szabadulni a
szobám négy fala közül. Elég ambivalens érzéseim vannak. Nem bírok egyedül
lenni, így eljövök otthonról, de nem akarok mással sem lenni. Talán az embertömeg elég. Mintha nem is lennék
már egyedül… vagy mintha soha nem lettem volna ennyire egyedül.
